TAKÁCS CSABÁTÓL BÚCSÚZUNK

Tisztelt gyászoló család,

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Miközben erre a búcsúbeszédre készültem, és végiggondoltam barátságunk történetét Takács Csabával, sokszor eszembe jutott, hány meg hány előítélettel kellett leszámolnom az elmúlt évtizedekben. Többek közt azzal is, hogy más a mindennapi ember és a politikus, más a magánélet és a politika, más a barátság, más a munka. Nem igaz, nem különbözik egyik a másiktól. Vagy legalábbis nem szabadna különböznie. Hiszen Takács Csabához hosszú-hosszú közös politikai küzdelem fűz engem, de nagyon közeli barátommá is lett ezalatt, annyira megismertük egymást, hogy tudtam, mit gondol, akkor is, ha nem mondta, és tudta ő is, én mit gondolok. Persze nem egyszerűen politika volt a mi munkánk, még kevésbé pártpolitika, hanem ahogy ő fogalmazott a gyerekeihez írt levelében nem is olyan régen: ,,Erdélybe vetett hit és szeretet.” A lényeg mindenképpen az, hogy az elmúlt napokban bárkivel is beszéltünk róla, rögtön kiderült, távolabbról is ugyanolyannak látta mindenki az RMDSZ volt ügyvezető elnökét, mint én egészen közelről. Azt hiszem, nagyon nagy szó ez, hogy nem volt különbség abban, amilyennek az embert vagy a politikust ismertük mindannyian. Azt mondják, aki a közéletben szerepet vállal, attól kezdve valóban szerepet játszik. Takács Csaba nem játszott szerepet. Ugyanolyan volt, ha kettesben beszélgetve felidéztük a rendszerváltás utáni éveket, vagy ha éppen a jövőt tervezgettük, és a tennivalókat mérlegeltük, de nem játszott szerepet a nyilvánosság előtt sem, ugyanaz maradt öltönyben és nyakkendővel is, amikor külföldi politikusokkal és diplomatákkal, netán román vagy magyar miniszterelnökökkel tárgyaltunk. Micsoda teljesítmény ugyanúgy élni a barátaid közt vagy a családod körében, mint több millió ember figyelő tekintete előtt. ,,Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.’’ Ezt az Arany János-i feltételt Takács Csaba ismerte és soha nem szegte meg. Segítőkész volt „mindég, minden körülményben”.

Annak idején úgy tanítottak minket az iskolában, hogy a történelem megy a maga útján, valamiféle objektív folyamat, amit egy-két ember esetleg lassíthat vagy gyorsíthat egy pillanatig, de nem változtathat rajta igazán. Aztán ezzel a tévhittel is le kellett számolnunk. Sokszor mondtam, most sem fogalmazhatok másképpen: nagy szerencsénk volt Takács Csabával. Nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak. Alig két év telt el 1989 decembere után, és a hatalmas összefogással létrejött RMDSZ máris válságba került. Félő volt, hogy többfelé szakadunk. Valóban szövetséggé kellett tennünk a szövetséget. Így ültünk le és készítettünk egy új szabályzatot, amely 1993 elején lépett érvénybe, amikor én lettem a szervezet elnöke, és nekem kellett javasolnom egy ügyvezető elnököt. Többekkel konzultáltam, aztán végül megállapodtunk Takács Csabával, hogy elfogadja ezt a tisztséget, amely azzal járt, hogy le kellett mondania parlamenti képviselőségéről. Igen, ő vállalta ezt az áldozatot. Attól kezdve tiszteltem, becsültem, sőt szerettem ezért. Nem politikusként, hanem emberként lett a barátom, és szeretném hinni, hogy ez fordítva is így volt. Lemondani a képviselői státusról? A kétségtelen privilégiumokról? Mindenféle csillogásról? Cserébe a mindennapi kínlódásért, az állandó tűzoltásért, a időnkénti soványka elégtételért? Hogy alig van köszönet vagy elismerés? Igen, ez volt Takács Csaba. Állítom ma is, hogy másképpen történt volna minden, talán szétesünk, talán kudarcot vallunk, ha nincs nekünk egy olyan hátországunk, mint amit, másokkal együtt persze, felépített ügyvezető elnökként. Mindig tudtuk, hogy nyugodtak lehetünk, amíg ő tartja kézben az RMDSZ ügyes-bajos dolgait. Voltak még nagyszerű emberek, hozzá hasonlóan elkötelezett kollégák, nem is egy, de a legnagyobb felelősséget ő viselte. Nemcsak  a hátországban volt otthon persze, hanem Bukarestben is, velem volt többször a koalíciós tárgyalásokon, gyakran együtt jártunk Budapestre. Voltunk Atlantában, Dél-Tirolban, Katalóniában, hű társam volt egy olyan munkában, amelyhez sajátos tulajdonságok kellenek: határozottság, állóképesség, előrelátás és így tovább. Ez mind megvolt benne is. Viszont ritkán szoktunk összekapcsolni egy bizonyos  tehetséget a politikával: a képzelőerőt. Hiszen a politika a való világ tudománya úgymond. Takács Csabának pedig ehhez kötődött a mestersége is: építészmérnök volt. Csakhogy ugyanakkor kinek lenne nagyobb szüksége a képzelőerőre, mint egy építésznek?

Hogy ez mit jelent? Valamikor a kétezres évek elején egy dévai tanácskozás után szólt, hogy mutatni akar valamit. Elvitt egy félreeső utcába, ahol egy kőtörmelékes, gazzal felvert telken félbehagyott emeletes betonváz meredt az égnek: sem tető, sem falak, csak az üres oszlopok, csak egy semmibe vivő lépcső, ahonnan le lehetett nézni, talán a második emeletről, hogyha nem volt mélységiszonyod. Csődbe ment egy cég, olcsón meg lehetne vásárolni ezt az egészet, mondta Csaba, csak értsek egyet vele. Ki vásárolná meg, kérdeztem. Hát a Communitas. Befejeznénk, itt lehetne egy magyar középiskola, áthoznánk a magyar osztályokat a vegyes iskolákból. Akár Vajdahunyadról is. Döbbenten néztem a térdigérő gyomot, a rozsdás betonvasakat, a töredezett élű oszlopokat. Meg lehet csinálni? Meg, felelte. Mindenki mást őrültnek tartottam volna. Szűkében voltunk a pénznek, és magyar iskolát létesíteni egyébként sem volt könnyű. De Csabának elhittem, hogy végig tudja vinni. Bízhattam, bízhattunk benne. Néhány év alatt meglett, a tavaly ünnepelte születésének huszadik esztendejét a dévai Téglás Gábor  középiskola. Ez csak egy példa a sok közül. Egy küzdelem szimbóluma. Mert az erdélyi magyar közösség is ilyen állapotban volt 1989 után, amikor fordult a világ: állt néhány betonoszlop, de fölöttünk csak a viharfelhők, a lábunk alatt csak a törmelék, hogy patetikus legyek. Ilyen volt az egész Románia tulajdonképpen. Innen indultunk, és ma már megvan az épület, megvan az erdélyi magyar intézményrendszer is, és ennek egyik fontos építője Takács Csaba volt. Mert képzelőerő, remény, türelem, áldozatkészség nélkül az erdélyi politika nem juthat semmire. Emlékezzünk mindig Takács Csabára, ha cserben hagy a remény, és ha kifogy belőlünk a bizalom. Utolsó, sajnos, immár legutolsó találkozásunkkor az erdélyi magyar közélet elbizonytalanodásáról beszélgettünk, tele aggodalommal, mintha még mindig rajtunk múlna, mi lesz. Búcsúzásnál feltett egy különös kérdést nekem. Nem értettem pontosan, hát megismételte:  De hol van a zászló? Milyen zászló, kérdeztem. Hát ami mögé be kell állnunk. Nem várt választ, csak kezet fogtunk. Ott maradt köztünk az a kérdés. Mit válaszolhatnék, Csaba? Ha nem is lobog mindig úgy, ahogy kellene, Erdély képzeletbeli zászlója itt van előttünk valahol. Távozik egy nagy nemzedék, csak mostanában is elment legközelebbi munkatársaink közül Péter Pál és Bartunek István, azelőtt nem sokkal Antal István. De hinnünk kell, hogy jönnek fiatalok, akik beállnak zászló mögé.

Tisztelt gyászoló család, tisztességes, mindig szókimondó és mégis  mindig szemérmes ember volt Csaba. Nagyon szeretett téged, Ibolya, nagyon szeretett titeket, Aranka és Attila! Büszke volt rátok. De hiszen tudjátok. Legyünk őszinték, nincs semmi fontosabb sem a politikában, sem másutt, mint a szeretet.

Nyugodj békében, drága barátom!