Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves sepsiszentgyörgyiek!

Engedjék meg, hogy én is nagy tisztelettel köszöntsek mindenkit, itt van velünk Emil Constantinescu elnök úr is!

Egy új múzeumot avatunk fel, és mélyen ironikus az, hogy ma megnyitunk egy intézményt, amelynek a neve Vörös Csillag.

Alig néhány évtizeddel ezelőtt ez a jelkép ott volt az állami intézményeken, a gyárakon, a tankönyvekben és az ünnepségeken, ott volt mindig az emberek feje fölött, egy olyan rendszer hatalmát hirdetve, amely azt gondolta magáról, hogy örökké fog tartani.

Ma pedig mi döntjük el, hogyan beszélünk róla, mit mondjunk el, mit jelentett, és már önmagában ebben a fordulatban benne van mindaz, amit az elmúlt harminchét évben elértünk: egykor ez a jelkép mondta meg nekünk, hogyan kell élnünk, ma mi mondjuk meg, hogy hol a helye.

A múzeumban. És rajtunk is múlik, hogy ott maradjon, s ne keljen ismét életre.

Ma tehát megnyitunk egy ajtót arra a korszakra, amely nélkülözte a szabadságot, amikor suttogva beszéltünk, és ami mostanra már elég messze került ahhoz, hogy egy egész nemzedék nőjön fel úgy, hogy nincs is róla személyes emléke.

Miközben még mindig elég közel van ahhoz, hogy sokan közülünk pontosan emlékezzünk: a félelemre, a bizonytalanságra, az elnyomásra. Egy rosszul fűtött lakás félhomályára, az üres üzletpolcokra, a sorban állásra és arra a különös ösztönre is, amely megtanította az embereket arra, hogy mielőtt valamit kimondanak, először is nézzenek körül.

Ezért fontos, hogy ez a múzeum, a tárgyilagos adatközlés mellett, visszaépíti a hétköznapokat is, mert a rendszer valójában nem a pártkongresszusokon vált diktatúrává, hanem a mindennapi életben; a szabadság felszámolásával, a politikai ellenfelek bebörtönzésével és kivégzésével, azzal, amikor egy telefon már nem egyszerűen telefon volt– egyébként ez ma is így van– amikor egy fényképezőgépet cigarettásdoboznak álcáztak, amikor az áramkimaradás, a hideg lakás vagy a hiány a boltokban nem rendkívüli esemény volt, hanem az élet mindennapi része.

És persze lesznek majd olyanok is, akik, amikor meglátják életük régi kellékeit, – ahogy ezt tettük mi is korábban – elmosolyodnak, mert eszükbe jut a gyerekkoruk, és nincs ezzel semmi baj, hiszen az ember nem tudja és nem is kell kitörölje a saját életéből a fiatalkorát csak azért, mert rossz rendszerben élte azokat az esztendőket.

Akkor is egymásba szerettek emberek, barátságokat kötöttek, vicceket meséltek– jókat és rosszakat –, kirándultak, ünnepeltek, de ha valaki boldog volt, nem a diktatúra miatt volt boldog, hanem annak ellenére; ha emberek szerették egymást, ha közösségek a pártvezetés akarata ellenére igyekeztek megtartani egymást, ha családok képesek voltak emberi életet élni, az nem a rendszer érdeme volt, hanem annak bizonyítéka, hogy az ember sokszor még a legrosszabb körülmények között is képes megőrizni valamit a szabadságából és a méltóságából.

Éppen ezért lehet veszélyes, amikor a személyes nosztalgia átalakul a rendszer iránti nosztalgiává, amikor azt mondjuk, hogy legalább rend volt akkor, legalább olcsó volt a kenyér, legalább mindenkinek volt munkahelye akkor.

Ilyenkor könnyen megfeledkezünk arról, hogy a rend önmagában még nem szabadság, a kiszámíthatóság önmagában még nem méltóság, és az állam által garantált munkahely sem sokat ér, ha cserébe az állam azt is meg akarja mondani, mit gondolhatunk, mit mondhatunk, miben hihetünk és kivel beszélhetünk.

Sokan, sokféleképpen írták le az államszocializmust, a kommunista diktatúrát.

Én nem akarom ezt cizellálni. Ronald Reagan nyomán egyszerűen a gonosz birodalmának nevezem.

A kommunista diktatúra nem azért volt velejéig rossz, azaz gonosz, mert más gazdaságpolitikát választott, mert másképpen gondolkodott az állam szerepéről, vagy mert egyik-másik döntése hibásnak bizonyult.

A totalitárius volta tette gonosszá: hogy alapvetően nem bízott az emberben, nem fogadta el, hogy mindenkinek van egy olyan belső tere, ahová a hatalomnak nincs joga belépni, és ezért újra meg újra megpróbálta ellenőrzés alá vonni azt, amit az ember olvas, gondol, mond, hisz vagy tesz.

Ha pedig egy állam nem bízik a saját polgáraiban, akkor előbb-utóbb szüksége lesz megfigyelésre, besúgókra, lehallgatásra, cenzúrára és félelemre; szüksége lesz határokra, amelyeket nem lehet átlépni, útlevelekre, amelyeket nem adnak ki; és végül szüksége lesz arra a belső falra is, amelyet maga az ember épít föl saját magában, amikor már nem azért hallgat, mert valaki rászólt, hanem mert megtanulta, hogy bizonyos dolgokat jobb nem kimondani.

Ezért is fontos ez a múzeum, hiszen a történelem itt egyszer csak kilép a tankönyvekből, és belép a hétköznapok világába.

Nekünk, erdélyi magyaroknak ehhez a történethez természetesen vannak saját fejezeteink is, hiszen egy olyan rendszerben éltünk, amely nemcsak az egyén szabadságát korlátozta, hanem az etnikai közösségeket is át akarta formálni, az intézményeket megszüntetni vagy ellenőrzés alá vonni.

Sokszor éppen azt próbálta az állam engedélyéhez kötni, amit egy közösség nem az államtól kapott: az anyanyelvét, a hitét, a hagyományait és a történeteit. A beolvasztás politikája volt ez. Az erőszakos asszimiláció állam-modellje.

Nagyon fontos, hogy a kommunista diktatúra románokat, magyarokat, németeket és más közösségeket egyaránt elnyomott, más módon és más történetekkel, de ugyanannak a rendszernek a logikájával. Ezért sem lehet a szabadság kizárólag magyar, román vagy bármilyen más nemzeti ügy, hanem közös emberi ügy, amelyet különböző nyelveken, különböző emlékekkel, de ugyanazzal a felelősséggel kell megőriznünk.

Azok a fiatalok, akik majd idejönnek, sok mindent furcsának vagy érdekesnek látnak majd: a fekete-fehér televíziót retrónak, a bútorokat különösnek, a pionírnyakkendőt egzotikusnak, a lehallgatókészüléket egy régi kémfilm kellékének. Nincs ezzel semmi baj, ha közben azt is megértik, hogy ezek a tárgyak nem önmagukban érdekesek, hanem azért, mert egy olyan világ lenyomatai, amelyben az állam nem szolgálni akarta az embert, hanem ellenőrizni, és amelyben a hatalom nem abból indult ki, hogy a polgárnak jogai vannak, hanem abból, hogy engedelmességgel tartozik.

A történelem arra tanít bennünket, hogy a szabadságot ritkán veszik el egyetlen látványos mozdulattal; többnyire apró engedményekkel kezdődik, azzal, hogy bizonyos dolgokról jobb nem beszélni, bizonyos vélemények kényelmetlennek számítanak, bizonyos kérdéseket nem illik feltenni; aztán, ha ez a logika elfogadottá válik, akkor egy idő után már nem azt kérdezzük, hogy jogunk van-e valamihez, hanem azt, hogy megengedik-e nekünk. Hannah Arendt a huszadik század másik totalitárius rendszerét leírva ezt nevezte a rossz banalitásának. És ez a leírás a szovjet alapozású kommunizmusra is.

Ezen a helyen a tárgyak beszélgetéseket indítanak el, mert az a kérdés, hogy „neked tényleg ilyen televíziód volt?”, könnyen elvezethet ahhoz a kérdéshez, hogy „tényleg nem utazhattál oda, ahová akartál?”, és onnan már csak egy lépés a legfontosabb kérdés: „féltél?” , „féltetek?”

Talán ez lesz ennek a múzeumnak a legfontosabb feladata is: az utánunk jövőkkel megértetni, mi volt a különbség rend és szabadság, biztonság és félelem, közösség és kollektivizmus, egyenlőség és egyenlősítés, állam és mindenható állam között.

És akkor talán azt is megértik majd, hogy a szabadság nem azért marad meg, mert egyszer mások kivívták előttünk, hanem csak addig, amíg minden új nemzedék képes felismerni, miért kell óvni még akkor is, amikor zajos, kényelmetlen, lassú, vitákkal teli és sokszor frusztráló.

Polgármester úr, gratulálok! Kedves Árpád, gyönyörű munkát végeztetek! Azt kívánom, hogy a fejlesztésekkel, a kutatórészleg létrehozásával tovább építsétek ezt az intézményt, mert a mai világot nézve, szükség van rá! Köszönöm szépen!