Kelemen Hunor beszéde a „Becsomagolt hétköznapok” tárlatmegnyitón

Kelemen Hunor beszéde a „Becsomagolt hétköznapok” tárlatmegnyitón

Excellenciás és Főtisztelendő Apostoli Nuncius Úr!

Excellenciás német nagykövet úr!

Igazgató asszony! Igazgató úr!

Kedves Botond!

Hölgyeim és Uraim!

 

Bő egy esztendeje radikálisan megváltozott mindannyiunk élete. Felfordult a megszokott rend az életünkben, újra kellett tanulnunk számtalan dolgot, újra kellett tanulnunk együtt és külön élni, összezárva, egymástól távol, másképpen, mint ahogy tudtuk egy életen át. Ez a felfordulás mindenre rányomta a bélyegét. Itt vagyunk ezen a tárlaton. Vasárnap még nem tudtuk, hogy meg lehet-e tartani, lehet-e zárt térben, vagy ki kell mennünk az udvarra. Maszkot hordunk, és lassan-lassan ezeket a dolgokat elfogadjuk, megszokottá válnak. Egy üveg bor mellett éjfélig sorolhatnánk egymásnak mindazt, ami másmilyenné vált, és hajnalig mesélhetnénk egymásnak arról is, hogy kinek milyen életstratégiája volt - ha volt egyáltalán - lemondásra, a bezártságra, a karantén túlélésére, az újrakezdésre.

Az elbizonytalanodás, az addigi - még hogyha nagyon viszonylagos - biztonságérzet elvesztése volt mindannyiunk első tapasztalata. Kerestük a kapaszkodókat, és leginkább ismét csak egymásba tudtunk kapaszkodni. Részegh Botond itt kiállított munkái erről szólnak. Ezek a munkák a koronavírus-járvány alatt születtek, de nem előzménytelenül. Bennük van a megállás, az elbizonytalanodás, az újrakezdés, az egymásra találás. Ezek a munkák abban az értelemben nem előzménytelenek, hogy az előző alkotói ciklus után vagy ciklusok után Részegh Botond kereste a továbblépést, kereste a kiutat, a megújulás lehetőségét. Látszik, hogy honnan jön, és hogyan fejlődött képzőművészként, hisz máris mély nyomot hagyott maga mögött.

Tavaly – ahogyan tudjuk, tudom tőle és egy interjúban is mesélt róla - az Egyesült Államokba, majd Dél-Amerikába készült hosszabb időre, ám ehelyett az otthonmaradás, az összezártság következett, akárcsak mindannyiunk számára. Az alkotó belső vívódásai, útkeresése, kapaszkodás az üres rajzlapba egy más kontinens perspektíváját, inspiráló hatását föladva meg kellett találni az egyszerű vonalat, az egyből megrajzolt történetet, a lerajzolható új világot. Ez találkozott egy másik szorongással, amelyet csak fölerősített a világjárvány.

Meg kellett találnia egyrészt a saját útját. Másrészt néhány négyzetméteren összezárva rá kellett találni a másikra, aki tulajdonképpen végig ott volt vele. A másikra, aki mindig egy kicsit te is vagy, mint ahogy ő is gyakran magát látja csak benned viszont.

Újra kellett csomagolni a napokat, a létezést, egymásra kellett találni a távolságtartásban és a közeledésben, és tovább kellett lépni a bizonytalanságból. Akár ez is lehetne az egyetlen mondat azokról a képekről, amelyeket itt Részegh Botond ma kiállít. De azért ennél sokkal többről van szó.

Lezárul egy alkotói szakasz, és a járvány előkészít egy másikat. Ezek a rajzok az egymásra találás rajzai, az erotika, a szexualitás ábrázolásai már egy újabb lapot nyitnak, a kék és a sárga ablakot, és már csak az a kérdés, hogy azokon keresztül hová látni. És ez csak tőlünk függ, nem a művésztől.

Részegh Botond alkotásaiban a lélek küzdelmeit látjuk a test kitárulkozásán keresztül. Ez nem magamutogató kitárulkozás, nem szemérmetlen testiség, nem csak erotika. Ez egyszerre mindaz, ami velünk megtörténhet, és ha megtörténhet, meg is történik bármelyikünkkel.

A testünkkel és a lelkünkkel történik akkor, amikor egyedül vagyunk, vagy akkor, amikor tömegben, akkor, amikor magányosan, és akkor, amikor társaságban, háborúban - idézőjelben és anélkül - és békésnek tűnő napokon, totális kiszolgáltatottságban, a sebesség századában - amely nemcsak sebességet jelent, hanem felületességet is -, az elbizonytalanodásban, majd az egymásra találásban.

Ezek csak látszólag testek, ezek az emberi lélek lenyomatai. Folytatásai a háború anatómiájának, és biztos, hogy előzményei egy kibontakozó új ciklusnak.

Akárcsak önök, én is sokféle alkotó embert ismerek. Részegh Botond ezek közül magasan kiemelkedik. Nemcsak a keze ügyes - ez nemcsak technikai tehetség, ez több annál, - nemcsak a látása rendkívüli, ami a szemén átszűrt világot számunkra mutatja másképp, mint ahogy mi látjuk, de ő a képzőművészetet intellektuálisan is műveli. Ha az irodalomból keresnék valamilyen párhuzamot, akkor azt mondanám, hogy amit ő tesz, az olyan, mint az esszéregény. Nyilván, van különbség, itt megrajzolva és megfestve tárul elénk.

Amikor a Botond műtermében járok és a képeit szemlélem, vagy egy-egy kiállítását megnézem, akkor mindig eszembe jut az, hogy ha egy távoli perspektívából nézzük ezeket a képeket, akkor az emberi lelket látjuk. Az emberi lélek vívódásaival szembesülünk. Bár fölismerjük a testet, a test különböző részeit, de mögüle mindig a lélek látszik.

Figyeljünk tehát oda, mert Részegh Botond újabb és újabb ablakokat nyit. Néha a sötétből világít ránk egy elhagyott lélekpár, máskor egy meggyötört testből üzen, hogy aztán Amerikát átszelve fényképekből - merthogy Részegh úr fényképeket is készít - láttassa a semmibe kivetett embereket. A magányos létezőt. És ez csak az utóbbi évek néhány felvillanó képe.

Figyeljünk oda Részegh Botondra, mert általa jobban megértjük, hogy kik vagyunk a hétköznapokban, mire vagyunk képesek, mivé válhatunk, mivé vagyunk képesek átalakulni a kiszolgáltatottságban, az egymásra találásban, a kimondásban és az elhallgatásban, a szerelemben és azon túl, vagy a lemeztelenített erotikában.

Figyeljünk oda Részegh Botondra, mert bizonyosan mondom, ő új ablakot nyit folyton, új úton indul el és messzire megy majd el. A ma megnyílt út új, de ugyanakkor nagyon régi, a meglévőből és a jelennel táplálkozik, de szemét mindig a megteremthetőn tartja.

 

kapcsolódó

Hírlevél