Főtisztelendő és főtiszteletű püspök urak!

Tisztelt egyházi és világi elöljárók!

Tisztelt helyettes államtitkár úr!

Kedves kolozsváriak!

Hölgyeim és uraim!

A kapu különös építmény. Egyszerre választ el és köt össze. Kijelöli, hol ér véget a kinti világ, és hol kezdődik az otthon, de azt is, hogy nem akarjuk kizárni belőle a világot. Védelmet biztosít annak, aki bent van, anélkül, hogy elvágná a külvilágtól.

Talán ezért is olyan beszédes, hogy Kolozsvár történelmi címerében a háromtornyú várfal alatt nem zárt, hanem nyitott kaput látunk. Ez a jelkép a kincses város lényegét sűríti magába. Mintha a város már évszázadokkal ezelőtt eldöntötte volna, milyen akar lenni: őrizni azt, ami az övé – és közben kíváncsian figyelni arra, ami a kapun túlról érkezik.

Mert Kolozsvár története ennek a nyitottságnak a története is. Befogadta a messziről érkezőket, teret adott a tudásnak, a kereskedelemnek, a művészetnek és a szabad gondolatnak. Különféle nyelvű, hitű és sorsú emberek érkeztek ide, történeteket hoztak magukkal, majd maguk is a város történetének részévé váltak. Kolozsvár formálta őket, ők pedig tudásukkal, munkájukkal és kultúrájukkal formálták a várost.

Ezért az idei Kolozsvári Magyar Napok jelmondata, a Tárt kapukkal, ennek a városnak az évszázados tapasztalatát és máig élő, miért is ne mondanánk ki, kíváncsi természetét foglalja össze.

A tárt kapu az önbizalom jele is. Kaput az tár szélesre, akinek van otthona, tudja, mit őriz odabent, és van mit megmutatnia másoknak. Nem fél, de megmutatja, hol van a küszöb. A határ.

Aki ismeri a saját történetét, érti és szereti a saját kultúráját, rendelkezik a történetmesélés képességével az kíváncsian és bizalommal tud mások felé fordulni. És aki biztos abban, hogy ha másokat beenged, ő maga nem lesz kevesebb. Nem retten meg sem az érkezőtől, sem egy új eszmétől, új gondolattól; nem retten meg a kérdésektől.

Nekünk, erdélyi magyaroknak sem kell választanunk önazonosság és nyitottság között. Megmutatjuk, kik vagyunk, mit alkottunk, mit őriztünk meg és mit szeretnénk továbbadni. Megmutatjuk, hogy honnan jövünk, és azt is pontosan tudni véljük, hova tartunk, mely irányba fordítjuk ama bizonyos szekér rúdját.

A Kolozsvári Magyar Napok immár tizenhetedik alkalommal pontosan ezt teszi. Nem zárja be a magyar kultúrát egyetlen ünnepi hétbe, hanem kitárja azt az egész város előtt. Megtölti magyar szóval a tereket nem azért, hogy bárkitől elvegyen valamit, hanem hogy gazdagabbá tegye azt a várost, amely mindannyiunké.

Idén ennek a nyitottságnak állandó otthona is lett. A Magyar Napoknak mostantól nemcsak ideje, hanem egy újabb egész évben nyitva álló tere is van: a Kolozsvári Magyar Szalon.

Kedves Barátaim!

A nyitott kapun át nemcsak be- és kilépni lehet, hanem hazatérni is.

Kolozsvárnak mindig volt egy különleges képessége: aki egyszer igazán hozzá tartozott, azt ugyan elengedte messzire, ha menni akart, de egészen soha nem eresztette el.

Én pontosan négy évtizede érkeztem meg ebbe a városba, 1986-ban. Egyetemistaként, a kommunista diktatúra utolsó éveiben, amikor sok valóságos és jelképes kapu zárva volt előttünk. Kolozsvár mégis befogadott. Akkor is meg lehetett érezni benne valamit abból a szellemből, amely túlélte a rossz időket, és amely azt üzente: itt még van dolgunk, itt még lehetséges számunkra a jövő.

Azóta újabb és újabb nemzedékek érkeztek ide Erdély minden szegletéből. Tudást, mesterséget, barátokat, szerelmet és jövőt keresnek, miközben ők maguk is gazdagabbá teszik a várost. Néhányan itt maradnak, mások továbbindulnak. De aki egyszer igazán kolozsvári lett, annak ez a város valamilyen formában mindig otthon marad.

Az otthon nem föltétlenül az a hely, ahonnan soha nem indulunk el. Az otthon az a hely, ahová van miért visszatérnünk. Ahol tudjuk: a kapu mindig nyitva marad előttünk.

Hölgyeim és Uraim,

Azt sem kerülhetjük meg még egy ünnepi beszédben sem, hogy ma egy végletekig megosztott, szétszakadt, egymástól mintha társadalmi fénysebességgel távolodó közösségben élnénk.

A megbélyegzés, a türelmetlenség mindenhol felüti a fejét, és az egyik legártalmasabb gondolat, hogy aki nincs velünk, aki nem ért velünk egyet mindenben, az csakis ellenség lehet, és meg kell büntetni. Elfogadásról szoktunk beszélni, de még a toleranciától, azaz egymás elviselésétől, eltűrésétől is kezdünk messze állni.

És ha van közös felelőssége a Kárpát-medencei magyar közösségi vezetőknek – és szándékosan nem mondok sem politikai, sem egyházi, sem értelmiségi, sem tudományos vezetőket, hanem azt mondom, hogy közösségi vezetőknek –, akkor az az, hogy ne engedjük távolodni, tovább darabokra szakadni a közösséget.

A tárt kapu mindannyiuknak szól. Alakítsuk együtt olyanná a mi nagy és kis közösségeinket, hogy mindannyian otthon lehessünk benne.

Nekünk Erdélyben nem egyformaságra van szükségünk. Az egyenruha bennünket mindig zavar. Nem voltunk egyformák soha. Nem voltunk egyformák az erdélyi fejedelemség idején sem, nem voltunk egyformák az 1848-as szabadságharckor sem, nem voltunk egyformák a kiegyezés pillanatában sem, nem voltunk egyformák az impériumváltás után sem, és ma sem vagyunk egyformák.

Minden olyan ideológia, amely az egyformaságot hajszolta, totalitarizmusba csapott át. Nem kell ugyanazt gondolnunk, nem kell ugyanazt szeretnünk, és politikai kérdésekben sem kell mindenben egyetértenünk.

A közösség kapujában ezért nem azt kell kérdeznünk, honnan jöttél, mennyire vagy ilyen vagy olyan, mennyire vagy olyan, mint mi, miben hasonlítasz hozzánk és miben különbözöl tőlünk. vagy ugyanazt gondolod-e, mint mi. Azt kell kérdeznünk: mit hozol magaddal, miben számíthatunk egymásra, és mit tudunk együtt hozzátenni Erdély jövőjéhez?

Tisztelt Ünneplők!

A nyitott kapu nemcsak embereket és közösségeket, hanem nemzedékeket és korokat is összeköt. Az idei nyitógálán Kallós Zoltánra emlékezünk, aki száz esztendővel ezelőtt született. Kevés életmű kapcsolódhatna szebben a tárt kapu gondolatához.

Kallós Zoltán egész életében úton volt. Faluról falura, házról házra járt a Mezőségen, Moldvában, Gyimesben és Kalotaszegen.

Bekopogott, belépett az emberek otthonába, leült közéjük, kérdezett, de mindenekelőtt figyelt, és meghallgatta őket. Ajtók nyíltak meg előtte, mert kíváncsisággal, alázattal és bizalommal érkezett.

Dalokat, balladákat, meséket és tárgyakat gyűjtött, de valójában ezeknél is többet mentett meg. Emberi hangokat, emlékezetet, sorsokat, történeteket és eltűnőben lévő világokat. Nemcsak a dalt őrizte meg, hanem az embert is, aki énekelte, és azt a közösséget, amely életéből a dal fakadt.

És amit összegyűjtött, azt nem zárta el. Nem azért mentette meg, hogy lakatot tegyen rá, mint egy ládára, hanem azért, hogy továbbadhassa.

Az ő életműve arra tanít bennünket, hogy a hagyományt meg kell nyitni, meg kell mutatni, át kell adni, hogy mások beléphessenek, megismerhessék, és saját életükben továbbvihessék.

Kallós Zoltán kapukat nyitott a világok között. Megmutatta, hogy az örökség nem lezárt kincsesláda, hanem kézről kézre adható ajándék.

Végül hadd szóljak azokról, hölgyeim és uraim, akik gondoskodnak arról, hogy a Kolozsvári Magyar Napok kapui évről évre megnyíljanak előttünk, és aki belép, valóban otthon érezze magát.

Ezért köszönet illeti Gergely Balázst, a Kincses Kolozsvár Egyesület teljes csapatát, az önkénteseket, a támogatókat, az intézményeket és mindazokat, akik munkájukkal, idejükkel, tudásukkal vagy anyagi segítségükkel hozzájárultak ahhoz, hogy idén is több száz programmal és a megszokott minőségben nyílhasson meg a Kolozsvári Magyar Napok.

A mi feladatunk az, hogy ez a kapu az ünnep elmúltával se záruljon be. Maradjon nyitva azok előtt, akik közénk érkeznek, azok előtt, akik hazatérnek, és azok előtt is, akik még keresik a helyüket közöttünk.

Kívánom, hogy a következő napokban minél többen lépjék át Kolozsvár nyitott kapuit. Találkozzanak régi barátokkal, szerezzenek új barátokat, vigyenek magukkal élményeket, gondolatokat, történeteket, és legfőképpen: türelmet és erőt a hétköznapokra.

Köszönöm a szervezőknek, hogy egy nehéz esztendőben is kitárták előttünk ezeket a kapukat!

Kiváló szórakozást kívánok mindannyiuknak!

Isten éltesse a Kolozsvári Magyar Napokat, Kolozsvárt és az erdélyi magyar közösséget!