A mögöttünk hagyott négy év alatt több minden történt velünk, mint amennyit korábban el tudtunk képzelni.

A világ alapjaiban változott meg, gyors ütemű átalakulásban van, váratlanabbnál váratlanabb kihívások és feladatok elé állítja az egyéneket, a családokat, a kisebb és nagyobb közösségeket. Egyelőre csak azt tapasztaljuk, hogy a változás részesei vagyunk, több a bizonytalanság, mint a bizonyosság, és még messze van az a pillanat, amikor egy új világrend megszilárdult keretei között tervezhetjük a jövőnket.

Ebben a kontextusban kell nekünk megvizsgálnunk, és beszámolómban nekem magamnak is arra kell választ adnom, hogy a négy évvel ezelőtt kitűzött célokat elértük vagy sem, közelebb kerültünk, vagy ellenkezőleg, eltávolodtunk azoktól.

Arra a kérdésre kell választ adnom, hogy az új helyzetben elénk táruló kihívásokra adott válaszaink helyesek vagy helytelenek voltak?

A válaszhoz viszont először azt kell megnéznünk, magamnak is megnéznem, hogy 2019-ben milyen célokat fogalmaztunk meg. Ezért elővettem és elolvastam az akkor elmondott beszédemet, amelyben többek között azt ígértem, hogy pragmatikus transzilvanisták leszünk, megerősítjük szülőföldünket, fejlődő, magabiztos, saját értékeit ismerő és azt büszkén vállaló, befogadó és versenyképes magyar közösséget építünk.

Ehhez pedig mindenekelőtt politikai eszközöket és politikai partnereket keresünk, hisz önmagában a Szövetség és a mi erőnket adó magyar közösség az eléje tornyosuló feladatoknak csupán csak egy kis részét képes megoldani.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Kongresszus!

Ma bátran állíthatjuk, hogy az elmúlt négy esztendőben a kitűzött célunkat követtük, eredményeink, ahogy mondani szokás, maguktól beszélnek. Az út, amelyet választottunk, járható, és ami legalább ennyire fontos: folytatható és akár szélesíthető, mert vannak szövetségeseink és partnereink, akikkel ezen az úton haladunk, és vannak eszközeink, amelyek alkalmasnak bizonyultak mind a védekezésre, a tűzoltásra, mind az építkezésre és a remény megerősítésére.

De lássunk néhányat az eredményeink közül, ne hagyjuk, hogy csupán maguktól beszéljenek.

Az elmúlt négy esztendőre három fontos választás jutott. A politikában pedig tetszik vagy sem, a siker mértékét elsősorban a választási eredmények határozzák meg.

Az európai parlamenti választásokra nem sokkal a 2019-es tisztújító kongresszust követően került sor. Akkor azt mondtam, hogy az a választás nem 2-3 emberről szól, hanem mindannyiunkról. Az Európai Parlamentben meghozott döntések eddig is, és ezután is befolyással lesznek az életünkre, és számos területen meg is határozzák azt. A mi közösségünk hasonlóképpen gondolta, és jó eredményt értünk el.

Megőriztük az európai parlamenti képviseletünket, és az az elv ismét érvényesült, hogy ne legyen egyetlen olyan politikai intézmény sem, ahol rólunk is döntenek, és számarányaink szerint jelen lehetünk, de valamilyen okból kifolyólag ez nem történik meg.

Bár azóta eltelt négy esztendő, mégis van egy olyan aspektusa a ’19-es európai parlamenti választásnak, amire érdemes visszatérnünk egy bővített mondat erejéig.

Annak idején sokan fölháborodottan kommentálták, hogy egyáltalán miért kaptunk román szavazatokat. Ők azok, akik általában arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy ne az RMDSZ-t támogassák, hanem szavazzanak nyugodtan ideológiai megfontolásokból román pártokra. Ők 2019-ben és 2020-ban is hangosak voltak. Számukra csak az a kívánatos, a morális és a törvényes, ha a magyarok szavaznak a román pártokra, fordítva törvénytelen, indokolatlan és természetesen immorális. Ezt a logikát akkor sem értettük, de ma ismét határozottan azt mondom: nincs amiért magyarázkodnunk, és vissza kell utasítanunk ezeket a megnyilvánulásokat.

Zárójel bezárva.

A Minority SafePacket elvittük az Európai Parlamentig, ahol a többség arra kérte a Bizottságot, hogy indítson törvénykezdeményezési eljárást a kisebbségvédelmi polgári kezdeményezésben foglaltak szerint. Ez egyértelműen azt jelenti, és határozottan el kell ezt mondanunk, hogy igen, az Európai Parlamentben vannak partnereink. Van, akikre a jövőben is lehet számítani.

A Bizottság valóban elutasította a törvénykezdeményezést, ezért a Bírósághoz fordultunk, és ez az eljárás még folyamatban van. Kiálltunk és kiállunk az erdélyi magyarok és az európai őshonos nemzeti kisebbségek jogaiért. Az útnak nincs vége, tudtuk, hogy hosszú lesz, tudtuk, hogy sok helyen nekünk kell azt megépítenünk, tudtuk, hogy lesznek csalódások, de azt mindenkinek tudnia kell, hogy mi nem adjuk fel.

Hölgyeim és Uraim!

Az önkormányzati választások 2020-ban, bár fél évvel halasztani kellett a járvány miatt, igazán jól sikerültek.

Az RMDSZ jelenleg négy megyei önkormányzatot vezet Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megyékben, és 200 polgármesterünk van országszerte, közülük sokan itt vannak ma is.

Az eredmények közül a Marosvásárhelyen aratott győzelemnek örültünk a legjobban, hiszen 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét magyar polgármestere legyen a városnak. Az örömnél már csak a felelősség nagyobb, a mandátum végéig bizonyítanunk kell, hogy jó kezekben van a város, elkezdődtek a fejlesztések, és megalapozott a remény, hogy Marosvásárhely visszakapja egykori fényét. Közben azt tapasztaljuk, hogy számtalan akadályt gördítenek elénk azok, akik az elmúlt 20 évben a várost tönkretették.

Nem fogok elmenni szó nélkül amellett az igazságtalanság mellett, amit a napokban ismét meg kellett tapasztalnunk a vásárhelyi katolikus iskola ügyében. A Maros megyei tanfelügyelőség most úgy döntött, hogy nem hagyja jóvá azt, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium ideiglenesen a Bolyai Farkas Gimnázium alegységévé váljon, és ezzel a városi iskolahálózat része legyen. Ez lenne a különálló tanintézményként való működéshez az első lépés.

Amikor egy közhivatalnok, egy főtanfelügyelő önkényesen, következmények nélkül elutasíthatja, megakadályozhatja az egyház, a helyi közösség, a szülők és az önkormányzat jogos és jogszerű kérését egy iskola létrehozására, akkor mi is, sokakkal egyetértésben jogosan kérdezzük, hogy hányadán állunk Romániában a jogállamisággal. Jogosan kérdezzük, hogy mégis minek kellene történnie ahhoz, hogy több mint tíz év után ez a jogos igény megvalósuljon.

Vannak tehát, akik megtesznek mindent, hogy akadályozzák a munkát, hogy szabotálják a programokat. Őket az a téves elv vezérli, hogy minél rosszabb lesz a vásárhelyieknek, annál jobb lesz nekik. De az igazi kérdés nem ez, hanem az, hogy mi képesek leszünk-e az összes rosszindulat és szabotázs ellenére eredményesnek lenni? Ez viszont csak rajtunk múlik.

Jó példa erre Szatmárnémeti megőrzése, mert pontosan azt bizonyítja, hogy komoly munkával, türelemmel és kitartással etnikailag vegyes környezetben is sikeresek lehetünk.

Sikereink mellett, mint amilyen a győzelem Szászrégenben, Gyergyószentmiklóson, Kisbácsban vagy Gyimesbükkön, hogy csak néhányat említsek, értek bennünket kudarcok is. Székelykeresztúr elvesztése mellett elsősorban a szórványban voltak komoly veszteségeink, Brassótól Máramarosig. Megvizsgáltuk az okokat, és ahol szükséges volt, elvégeztük a szervezeti korrekciókat.

Megint szükséges egy kitérőt tennem. Az önkormányzati választások előtt az akkori kormány tett egy ostoba kísérletet arra, hogy kétfordulóssá alakítsa a polgármester-választásokat. Ezt egyféleképpen tudtuk megakadályozni: bizalmatlansági indítványt kezdeményeztünk, és megbuktattuk az első, Ludovic Orban miniszterelnök vezette kormányt. Ha kellene, ma ezt ismét meg tudnánk ismételni.

Ma is azt állítom, amit akkor mondtam: az egyfordulós polgármester-választás semmivel sem kevésbé demokratikus, mint a kétfordulós. Van viszont egy óriási előnye. A polgárok az egyfordulós választáson mindig valakire szavaznak, és nem valaki ellen teszik le a voksukat, ahogy az egyébként az esetek többségében a kétfordulós választáson történik.

Hölgyeim és Uraim!

A 2020-as évben a legnagyobb kihívást a koronavírus-járvány okozta. Ezekre kellett választ adni a Szövetségnek is, ezekre a kihívásokra kellett jó választ adnunk.  Mióta a világ világ, mindig voltak nagy járványok, s bizonyára ez a jövőben sem lesz másképpen. Mégis váratlanul és felkészületlenül ért bennünket, ahogyan az egész világot, de ez nem akadályozott meg abban, hogy az első ijedtség után, már a karantén legelején megtervezzük és megszervezzük a segítségnyújtást.

Igazán megnyugtató ebből a távlatból is és lélekerősítő volt látni, megtapasztalni, hogy a szolidaritás, a másik iránti felelősség és gondoskodás nem veszett ki a mi közösségünkből. Számtalan példáját láttam, láttuk az összefogásnak, a segítségnyújtásnak, az önzetlen áldozatot vállaló önkéntességnek.

Mindannyiunknak voltak pótolhatatlan veszteségeink, próbára tett mindenkit a járvány, de túlzás nélkül állíthatom, hogy bizonyos értelemben meg is erősített bennünket. Hónapokig bezárva éltünk, elszigetelve egymástól, de érdekes módon jobban figyeltünk egymásra, mint előtte és utána a mindennapi rohanásban. Nem kívánhatjuk vissza a járvány idején bevezetett korlátozásokat, de szeretnénk megőrizni azt, ami abban az időszakban a felszínre tört: a szolidaritást, az egymás iránti megnövekedett felelősséget, figyelmet.

Tisztelt Kongresszus!

A 2020-as parlamenti választáskor két dolgot ígértünk: erős képviseletet és azt, hogy megkerülhetetlen erő leszünk egy kormányalakításnál. A kettő persze összefügg, hiszen az első nélkül nem lehet a második sem. Mindkét ígéretet teljesítettük, de talán pontosabb úgy fogalmaznom: választóink bizalma hozzásegített ahhoz, hogy ezek teljesüljenek.

Azt mondtuk, hogy amennyiben adottak a feltételek, vállaljuk a kormányzást, mert így eredményesebben, hatékonyabban tudjuk szolgálni a mi közösségeinket. Tiszta, egyenes beszéd volt, a dolgokat a nevükön neveztük, ahogy egyébként szeretjük tenni minden egyes alkalommal.

A választóink nagy többsége megértette és támogatta ezt az irányt, így rögtön a választások után, 2020 decemberében elkezdtük a kormányalakítási tárgyalásokat.

A közösségért kormányzunk, ez az elv vezetett akkor, és ez az iránymutató elv azóta is.

Amikor a kormány megalakult, egyértelmű volt, hogy a legfontosabb azonnali célunk a koronavírus-járvány utáni gazdasági újraépítés kell hogy legyen.

Ehhez minden adottság megvolt akkor: erős felhatalmazással bíró kormánykoalíció és erős elkötelezettség az Európai Unió részéről, hogy plusz forrásokkal támogatja a tagállamok gazdaságának újraindítását.

Az első koalíció nem volt hosszú életű, és mire éppen elkezdtünk az új felállásban működni, a PSD-PNL-RMDSZ koalícióban, kitört a háború Ukrajnában.

Ez pedig teljesen új helyzetet teremtett. Egyrészt a háború biztonsági fenyegetést jelent – gondoljunk csak bele: már a szüleink sem láttak háborút a szomszédban. Másrészt gazdasági és energiaválságot hozott magával, padlóra küldve az éppen feltápászkodó gazdaságot.

Tisztelt küldöttek!

Engedjétek meg, hogy ennek kapcsán néhány szót szóljak a háború morális jelentőségéről is.

A háború mindig egy morális kérdés. Ez azt jelenti, hogy a háború halállal, pusztítással jár, és nem állhatok politikai vezetőként semmilyen tekintetben a pusztítás és a halál oldalán. Ezért én alapvetően háborúellenes vagyok. A béke is egy morális kérdés, mert az meg az életet, a szabadságot és az építkezést jelenti. Ha választanom kell a háború és a béke között, nem kérdés, hogy a békét választom.

Másrészt Keletről, Oroszország felől soha nem jött felénk semelyik korban sem szabadság, sem jólét, sem biztonság. Én még nem láttam olyat, hogy Erdélyből valaki el akar menni, és nem Nyugat felé veszi az irányt, hanem Kelet felé indul. Sem én, sem az előttem járó nemzedékek nem tapasztaltak tömeges kitelepedést Moszkvába, de igen, tapasztaltuk és tapasztaljuk a nyugati és az észak-európai államok irányába. Továbbá az a történelmi tapasztalatunk, hogy legkésőbb 1848-tól, de korábbi példákat is kereshetünk, hogy a magyar szabadságharcokat és a szabadságmozgalmakat többnyire az oroszokkal együtt, vagy az oroszok maguk verték le. Tehát onnan nem jött szabadság.

Ezért az orosz agressziót az első pillanattól kezdve elítéltem a magam és a Szövetség nevében is.

Az egy másik kérdés, hogy egy háborúban a dolgok mindig sokkal bonyolultabbak, mint ahogy azt a háborús propaganda szeretné leegyszerűsíteni. Mindenkit foglalkoztat az a kérdés, hogy a háború mikor ér véget. Az elmúlt másfél hónapban rengeteg alkalommal találkoztunk különböző helyeken Erdélyben, a közösség tagjaival, és ez a kérdés mindig visszatért.

Mindig tűzszünettel és mindig békekötéssel ér véget. Ez a háború is véget fog érni valamikor. Reméljük, hogy minél hamarabb, hiszen minél tovább tart, annál nagyobbak lesznek a veszteségeink, annál több a halál és a pusztítás.

Mi nem vagyunk ugyan közvetlenül részesei a háborúnak, de a veszteségekkel nekünk is számolnunk kell.

Az erdélyi magyarok egyébként, de ha szabad így mondani a Kárpát-medencében általában, az elmúlt száz évben egyetlen háborúból sem nyertek semmit. Mindegyikből csak veszítettek, azaz veszítettünk.

Tehát mi bizonyosan abban vagyunk érdekeltek, hogy ne háború, ne konfliktus, ne halál és pusztítás legyen, hanem legyen együttműködés, béke, építkezés, és a jövőnek legyen egy perspektívája, az életnek legyen perspektívája.

És igen, ha innen nézem, akkor ez egyszerre morális és nagyon pragmatikus kérdés.

Tisztelt Kongresszus! Kedves Barátaim!

Amikor 2022 elején kitört az orosz-ukrán háború, a kormánynak és nekünk is át kellett gondolnunk a teendőinket, és újra kellett szabnunk a prioritásainkat.

Azt gondoltuk helyesnek, ha nem adjuk fel fejlesztési terveinket, de mindent elkövetünk azért, hogy a gazdasági- és energiaválság hatásait csökkentsük, vagyis ahogy már korábban is mondani szoktuk: az egyik kezünkkel tüzet oltunk, a másikkal építkezünk.

Ebben a helyzetben a kormányzati munkánkat nagyon világos, egyértelmű prioritások jellemzik a válsággal szembeni védekezés és a jövőnek való építkezés jegyében:

1. megvédtük az embereket és a gazdaságot az energiaárak emelkedésétől;
2. nem hagytuk magukra a nyugdíjasokat, infláción felüli nyugdíjemelést kezdeményeztünk a kisnyugdíjasoknak;
3. fokozatosan kormányzati intézkedésekké alakítjuk családpolitikai javaslatainkat, mert szívügyünk a család;
4. fejlesztjük Erdélyt – soha nem látott mértékben korszerűsítjük a közlekedési infrastruktúrát, és 21. századi szintre emeljük településeink közműveit.

Röviden tehát ezt tettük az elmúlt két évben: egyik kezünkkel védtük amennyire csak lehetett az embereket és a gazdaságot a válság hatásaitól, a másikkal fejlesztettük és modernizáltuk közösségeinket, településeinket, az országot.

Hosszan sorolhatnám az elért eredményeinket, de nem akarom elvenni azok kenyerét, akik a legtöbbet dolgoztak értük. Minisztereink és a frakcióvezetők majd részletesen beszámolnak ezekről. Ezért inkább néhány olyan dolgot említenék, amit sajátunknak tudhatunk annak dacára, hogy nem az általunk vezetett minisztériumok valósították meg azokat.

Mi kezdeményeztük például az energiaárak megfékezését: a hatósági árszabályozás nélkül ma kétszer akkora lenne a gázszámla, az áramért legalább két és félszer annyit kellene fizetni.

Az energiaárak védelmét kiterjesztettük a gazdaságra és a közösség intézményeire is. A kis- és középvállalatok, az oktatási intézmények, kórházak, templomok, szociális intézmények, továbbá az élelmiszeripari cégek és a gyógyszergyártók egyaránt fél áron jutnak áramhoz a támogatásnak köszönhetően.

Mi kezdeményeztük azt is, hogy a nyugdíjakat akkora mértékben növelje a kormány, hogy azok fedezni tudják a drágulásokat. A számítások bonyolultak, az eredmény azonban egyértelmű. Jóval magasabb nyugdíjemelést valósított meg a kormány, mint amekkorát a törvény előír. Vagyis nem utólag kompenzáltuk a nyugdíjasokat az infláció miatt, hanem valós időben.

A harmadik példám még a háború előttről való. A közösséget akkor tudjuk a legjobban erősíteni, ha a kormányzás eszközeit az identitás erősítése mellett a család erősítésére fordítjuk. Ezért 2022-ben jelentősen növeltük a gyerekpénzt – a 2 év alatti és a fogyatékkal élő gyermekeknek 600 lejre, a 2 év feletti gyermekeknek 243 lejre.

Különösen büszke vagyok arra, hogy olyan, a magyar közösséget érintő sajátságos kérdésekkel is foglalkoztunk az elmúlt négy évben, amelyeket sokáig, éveken keresztül zárt fiókban tartottak a kormányok.

Elértük például, hogy településeink hivatalosan használhassák saját zászlójukat és címerüket. Ez azonban hozta magával azt is, hogy folyamatosan támadások kereszttüzében vagyunk, amelyeket nem tudunk megspórolni ebben a pillanatban.

Nem tudjuk megspórolni azt, hogy mindenféle ámokfutók a bírósághoz forduljanak, és azt sem, hogy a bírók a saját jó- vagy rosszindulatuk, a saját értékrendjük szerint döntsenek, és egyes esetekben ne szolgáltassanak igazságot.

Amikor Kolozsvár volt polgármestere, Gheorghe Funar sok évvel ezelőtt azt mondta a magyar nyelvre, hogy az a lovak nyelve, a feljelentésünket azzal az indoklással utasította el egy bíró, hogy nem történt diszkrimináció, mert a ló az egy szimpatikus állat. Mondja a bíró ezt nekünk.

Szóval ilyen indoklásokkal is találkozunk. Dühösek vagyunk, és törvénymódosítással az értelmezhető cikkelyeket egyértelművé kell tennünk mind a közösségi szimbólum-, mind az anyanyelvhasználat kérdésében. El kell érnünk azt, hogy a egyetlen bíró se érvényesíthesse saját elképzeléseit a törvény helyett. Ám mindezzel együtt jelentős lépést tettünk előre.

Hölgyeim és Uraim!

A kormányzati munkánkat alapvetően sikeresnek érzem, és örömmel látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A szociológiai méréseink szerint a romániai magyarok bő kétharmada is hasonlóképpen vélekedik.

Ez az eredmény igen figyelemreméltó, különösen annak fényében, hogy általában a kormányba és a különböző közintézményekbe vetett bizalom milyen alacsony közösségünk körében.

Némileg leegyszerűsítve azt mondhatom, hogy a magyar emberek csupán két dologgal elégedettek igazán: az önkormányzatokkal és a Szövetség kormányzati tevékenységével.

Kedves barátaim, a sikerek mellett néhány halasztást, elmaradást is meg kell említenem.

A kormánykoalíció egyik mulasztásának, bátortalanságának tekintem, hogy nem élt az alkotmányozó többség adta lehetőséggel. Romániának ritkán van egy kormánynak kétharmados többsége, amellyel alkotmányt módosíthat. Ezt elszalasztottuk, de be kell látnom, hogy a szomszédunkban kitört háború sem jött segítségünkre.

A politikában azt tanultam, hogy hiába van igazad, ha nincs hozzá erőd, vagyis többséged. Ilyen eset az elmaradt alkotmányé, de ilyen a kisebbségi törvényé is. 

A kisebbségi törvény a koalíciós egyezségnek, így a kormányprogramnak is része. Ez azt mutatja, hogy nemcsak akartuk, de meg tudtuk győzni a politikai partnereinket is, hogy vállalják, tegyék a kormányprogram részévé.

A háború itt sem segített nekünk. A háborús konfliktusok általában nem érintik előnyösen a kisebbségi kérdéseket sem ebben a régióban, sem máshol, mert pillanatok alatt fölélednek a régi félelmek, előítéletek és pillanatok alatt magyarellenes hangulat kelthető általuk.

Nem mondtunk le, és nem is mondunk le erről a célunkról, de nem is akartunk egy borítékolható kudarcot.

Kudarcban volt részünk jó bőven. Emlékeztetni szeretnélek titeket, hogy nekünk 2017-ben volt egy erős próbálkozásunk. Az akkori kormányban éppen volt egy válság, és hozzánk fordultak, hogy segítsünk megoldani azt. Mi cserébe a kisebbségi törvény elfogadását kértük. És mi lett a vége? Kudarc. Ezért mondom azt, hogy ahogy az alkotmány is kéri, nekünk olyan intézményes törvényes garanciákra van szükségünk, amelyeket a parlament törvényben szentesít. Sikerre van szükségünk, nem egy újabb kudarcra.

Nem megyünk egyenesen a falnak, hanem azt a pillanatot fog kelleni megvárnunk, amikor ez a számunkra hihetetlenül fontos törvény sikerre vihető.

Van még egy kérdés, amely a mai napig frusztrál bennünket, bár határozottan állítom, hogy nem rajtunk múlott. A Schengennel kapcsolatos döntésről van szó.

Ausztria vétója gyalázatos döntés volt. Ők belpolitikai okokra hivatkoztak, ezzel a döntéssel egyébként azt nem oldották meg. Azt a rossz üzenetet közvetítették viszont, hogy hiába teljesítettük a schengeni csatlakozáshoz szükséges technikai feltételeket, - egyébként már 12 éve Románia teljesítette ezeket a technikai kritériumokat -, a kettős mérce és egy ostoba politikai számítás mindezt keresztülhúzhatja. Ausztriának ez a döntése egyáltalán nem segítette a közös értékek iránti szolidaritás erősödését és biztosan növelte az euroszkepticizmust.

A héten az osztrák belügyminiszter Bukarestben megveregette barátságosan a vállunkat, hogy jó úton vagyunk. Köszönjük, de ez most kevés. Vállveregetésnél többre van szükség. A kötelességteljesítés mellé a joggyakorlást is biztosítani kell.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Kongresszus!

Valamikor azt tanították nekem is, hogy egy beszédben az igazán fontos dolgokat az elején és a végén mondjuk el. Engedjétek meg, hogy néhány mondatot szóljak a nemzetpolitikáról.

Alaptézisünk, amitől semmilyen körülmények között nem tekintünk el, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első helyre a magyar érdeket teszi. Igen, vállaljuk, hogy ez egy etnikai alapállás. Ettől nem akarunk, nem is tudunk, és nem is lehet eltekinteni. A magyar érdekképviselet mindenekelőtt. Bátran, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy erre törekedtünk az elmúlt négy évben is, akárcsak az elmúlt 33 évben is. Bennünket ez egységessé, erőssé, megrendíthetetlenné forrasztott. Ez a közös érték erősebb, mint a bennünket elválasztó különbségek bármelyike. Összefogtuk a közösséget, és azt mondtuk, hogy képesek vagyunk minden romániai magyart képviselni.

Most már több mint egy évtizede a magyar kormánykoalícióval és külön-külön a Fidesszel és a KDNP-vel egy erős partneri, és egymás érdekeit figyelembe véve és tiszteletben tartva olyan stratégiai együttműködést alakítottunk ki, amire nem volt példa.

Ezt – bár volt rá jó néhány erős próbálkozás –, senki és semmilyen körülmények között nem tudta megbontani.

Amikor kellett, egymás segítségére siettünk – és volt erre jó néhány példa az elmúlt négy esztendőben is –, egymást mindig meghallgattuk. Ez a mi nagy közös sikerünk, eredményünk. Ha ezen változtatni akarunk, azt csak egyféleképpen lehet. Még inkább megerősítve ezt a mi partnerségünket.

Akkor, amikor 2009 után, 2016-ban és 2020-ban is az összefogást kerestük az erdélyi politikai élet RMDSZ-en kívüli szereplőivel, ugyancsak az a szándék, mi több, az a szenvedély vezetett bennünket, hogy erős képviselete legyen az erdélyi magyarságnak. Nem volt könnyű döntés 2009-ben sem, 2016-ban sem, 2020-ban sem de bátran állítom, hogy mindhárom alkalommal jó döntés volt.

És befejezésül, Hölgyeim és Uraim, tisztelt Kongresszus, engedjék meg, hogy megköszönjem mindazoknak, akik ebben a négy esztendőben velünk és velem együtt dolgoztak.

A helyi és területi szervezeteknek, az Ügyvezető Elnökség összes munkatársának, a két frakciónak, amely tántoríthatatlanul képviselte a parlamentben az erdélyi magyarok érdekeit, a Bukarestben, a kormányban és az önkormányzatokban dolgozó kollégáknak, polgármestereknek, megyei tanácselnököknek, alelnököknek és alpolgármestereknek, minisztereknek és államtitkároknak, a több ezer önkormányzati képviselőnek, a történelmi magyar egyházaknak, a szakmai és rétegszervezeteknek, a civil társadalom mellettünk álló szervezeteinek, és nem utolsó sorban a sok ezer önkéntesnek.

Igen, közösen voltunk sikeresek. Eredményeink közösek.

És végezetül hadd köszönjem meg azt a négy évet az erdélyi magyar embereknek, akik minden egyes választáson felismerve a közös nemzeti érdekünket, támogatták a Szövetséget.

Köszönöm a figyelmet!