Madridnak amúgy is kulcsszerepe van abban, miként alakul a katalán–spanyol viszony, mint ahogy már eddig is egyértelműen a spanyol vezetés felelőssége, hogy az autonóm közösségek alkotta Spanyol Királyság fönntartásáról szóló egyeztetések helyett immár az elszakadás szerepel a katalán politikusok napirendjén.

A katalánok többsége ugyanis az elmúlt évekig nem volt elszakadáspárti, zömük elégedett volt azzal a statútummal, amely egy erdélyi magyar számára szinte elképzelhetetlen mértékű autonómiával ruházta fel a régiót. Csakhogy rövidlátó, kicsinyesen nacionalista spanyol politikusok alkotmánybíróságon támadták meg a statútumot, amely mintegy négyéves huzavona után a katalán önrendelkezés csorbítása mellett döntött.

Ez háborította fel a katalánokat, akiknek többsége most az elszakadást akaró pártokra adta a voksát.

Ami egyértelmű jelzés minden olyan ország felé, amely elzárkózik a területén élő őshonos nemzeti közösségek önrendelkezésének minél magasabb szintű biztosításától. A katalán példa ugyanis azt mutatja: az elszakadási törekvések éppen azzal szoríthatók háttérbe, ha az illető nemzeti közösség tagjai a lehető legjobban érzik magukat a szülőföldjükön. Nyelvi, kulturális, pénzügyi – és nem utolsósorban: területi – autonómiájuk pedig olyan mértékű, hogy egy pillanatra se érezzék úgy: nem egyenrangúak a többségiekkel, sőt másodrendű állampolgárok a saját szülőföldjükön.

Balogh Levente, kronika.ro, 2015-09-29