Egy közösség jelenéről és jövőjéről sokkal többet mond el az, hogy a múlt milyen eseményeit, történéseit őrzi meg emlékezetében, mint magáról a múltról, amely bevégeztetett, megváltoztathatatlan.

Ma ünnepelni gyűltünk össze, egy olyan eseményre emlékezünk, amely 450 évvel ezelőtt történt. A tordai országgyűlés hosszú vívódások után, ám egyszerű szavakkal és mondatokkal döntötte el, hogy lelkiismereti, vallási, hitbéli kérdésekben mit tart követendőnek. Ezzel messze meghaladta az 1555. évi augsburgi vallásbékét, és először a nyugati kereszténységen belül megállapította, hogy nemcsak egy vallás lehetséges, kimondva azt, hogy akár egy településen belül is együtt kell tudnia élni a négy keresztény felekezetnek, és mindenki maga választhatja meg, hogy a hitéletében melyik felekezethez tartozik.

A két nagyhatalom, a Habsburgok és az Oszmán Birodalom között sikeresen navigáló Erdélyi Fejedelemséget sem kerülte el, nem is kerülhette el a kor egyetlen fontos szellemi áramlata sem. Ám a tordai országgyűlés határozata, amint az utólag kiderült, és az idő bebizonyította, előremutató volt, világot formáló.

Nemcsak a társadalmi béke és az együttélés szándéka vezette a döntéshozó rendeket, hanem előrevetítették azt a vallásfilozófiai, filozófiai gondolkodást, amely 121 évvel később, a „Levél a vallási toleranciáról” című írásban még mindig csak elméleti filozófiai kérdés, jogi, társadalmi következmények nélkül.

Engedjék meg, hogy csak a már sokszor idézett határozat utolsó, apostoli befejező részét idézzem most: „a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

Hölgyeim és uraim, ez a gondolat adja azt a többletet az erdélyi vallási békének, amely tőlünk nyugatra majd 250 évvel később jelenik meg, és társadalmi szervezőelvként elválasztja a vallást a feudális politikai és nemzeti hovatartozástól.

A transzilvanizmusunk egyik meghatározó értéke az 1568-as határozatból éppen ez: a vallásszabadságban nemcsak a társadalmi béke garanciáját látja, hanem alapvető emberi jogként tiszteli az egyes ember hitbéli meggyőződését és felekezeti hovatartozását, ami egyben identitásának is fontos része. Ez az, ami példamutató, világformáló gondolat, az a szellemi örökség, amihez vissza lehet nyúlni, amire építeni lehet. 

A mai ünneplés ezért a jelenről is szól, de főleg a jövőről, a mi közös reményeinkről.

Püspök Urak! Hölgyeim és Uraim!

2018 bonyolult év. Ha 450 évvel ezelőtt lehetséges volt olyan döntést hozni, amely az akkori időkben súlyos konfliktusokhoz vezető alapkérdést oldott meg, joggal tesszük fel a kérdést: a transzilvanista értékek örököseiként tudunk-e elég ráhatással lenni azokra, akik ma még úgy gondolják, hogy egy közösségnek azt az alapvető szabadságjogát el lehet, el kell vitatni, amely lehetővé teszi számára a nyelvi, kulturális identitással kapcsolatos szabad útválasztást.

A szabadság, ahogy az már annyiszor bebizonyosodott a történelem során, az anyagi világ értékeitől eltérően, osztható. Egyik közösségnek sem lesz belőle kevesebb, ha a másiknak is lehetővé teszi annak teljes körű megélését – mint ahogyan ígérték nekünk, erdélyi magyaroknak 100 évvel ezelőtt.

Az ünnep, a megemlékezés nemcsak a múltról szól, hanem a jelen reményeiről is, tehát a jövőről. Remélem, hogy akkor, amikor a 21. században az identitásunk megőrzését zászlónkra tűzve kérünk jogot arra, hogy szabadon dönthessünk közösségünk jövőjéről, mégsem fogunk lógni, ahogy azt a minap ígérték.

Azt is remélem, hogy a jövőben is, minden egyes évfordulón Erdélyben, Transzilvániában, a mi hazánkban lesz egy erős magyar közösség, és lesznek erős történelmi egyházak, akik és amelyek teljes szabadságban emlékezhetnek a tordai országgyűlés határozatára, büszkén továbbörökítve ezt az óriási szellemi hagyatékot, amely itt született ezen a helyen.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Kelemen Hunor

szövetségi elnök

Torda, 2018. január 13.