Búcsúzni gyűltünk össze Kallós Zoltán néprajzkutatótól, népzenegyűjtőtől, az erdélyi magyar táncházmozgalom indítójától, sokunk, mindannyiunk Zoli bácsijától. Szerettük és tiszteltük őt, felnéztünk rá, csodáltuk. Gyakran kértünk tőle tanácsot.

Napok óta sűrűn hallom, fülemben cseng Zoli bácsi hangja. Egy biztos hang a bizonytalan időkben. Amikor a lakása ajtaján kopogtattunk: “Bújj be!”-kiáltás volt a válasz. Csóró egyetemisták voltunk, annak a diktatúrának a legsötétebb éveiben, amely halálra ítélte az identitások sokféleségét. Halálra ítélte mindazt, amit hoztunk magunkkal jó ezer esztendőn át az időben. Kallós Zoltán életművét akkor nem láttuk, csak az embert láttuk, és éreztük, hogy ő egy biztos pont. Az egyik biztos pont. Mindig azzal kezdte, hogy megkérdezte, éhesek vagyunk-e. Mi tagadás, abban az időben inkább éhesek voltunk, mint nem. Tett valami jó zenét, és a konyhába küldött, ahol terített asztallal várt Vilma néni. Aztán ismét zenét hallgattatott velünk, mesélt, magyarázott, majd újabb magnószalag került elő, lejegyzett szövegek, mutatott mindenféle tárgyakat, mesélt azokról. Egyszóval tanított. Egyszemélyes iskola, intézmény volt Zoli bácsi.

A szabadság szigetének láttuk kolozsvári belvárosi lakását, ahol jó volt kikötni, és ahonnan hatalmas szellemi tartalékokkal lehetett tovább indulni. Nem hiszem, hogy ez kimondottan transzilván hagyomány, bár itt mindig más súlya és jelentősége volt az ilyen egyszemélyes intézményeknek.  

Azt tanította észrevétlenül, amit egy életen át tanult, és amit annyira mélyen és igaz módon tudott, hogy semmi és senki máshoz nem hasonlítható.

Meg tudta mondani, hogy mi a jó, hogy mi a helyes. És ha kétségei voltak, azt soha nem próbálta valami más, magabiztosnak tűnő fölösleges mondattal elrejteni. Kallós Zoltán tanítóként és kutatóként, gyűjtőként és értelmezőként is egyik egyszemélyes intézménye volt a diktatúrában a mi magyar transzilvanista magányunknak. Százezrek példaképe volt itthon akkor, amikor a kommunista diktatúra kísérletet tett föléje emelkedni. A diktatúra megbukása után több évtizedes munkájának gyümölcsével már nemcsak kockázatot vállaló barátain keresztül, hanem immár intézményesített formában is megismerkedhetett a nagyvilág.

Kallós Zoltán egy hosszú életen keresztül az identitásformálás apostola. Akik egyszer találkoztak vele, akik hosszabb vagy rövidebb ideig közelében lehettek, azoknak az identitása kitágult és megszilárdult, gazdagabbá vált, és másképpen értették azt, hogy kik ők. Tudták, hogy mivé akarnak válni, tudták, hogy milyen értékekre építhetnek. Akik Zoli bácsi iskolájában megfordultak, azt is tudták, hogy mitől azok, akik. Mi az örökség, mi az identitás alapja, az honnan, hány irányból jön, és azt is, hogy mit kezdjünk vele.  

Kallós Zoltán bátor ember volt. Az a fajta bátorság jellemezte őt, amely soha nem hivalkodó, soha nem harsány. Látszik, mert nem lehet nem észrevenni, ám sohasem fölöslegesen magamutogató. Olyan bátor ember volt, aki ha elindult egy úton, semmilyen veszély, fenyegetés nem téríthette el. A huszadik század zord évtizedeiben, a legnehezebb időkben is bátran az elnyomás fölé emelkedett. Kallós Zoltánt nem tudta legyőzni a történelem. Olyan volt, mint Erdély: színes és erős. Rejtélyes és barátságos. Halk, de határozott. Szigorú és nagyvonalú. Fegyelmezett szabadságszerető férfi.

Konok ember volt Kallós Zoltán, következetes, céltudatos bátorság volt az övé. Az értékmentő emberek ritka bátorsága. Éles szemmel, hihetetlen érzékkel és hallással látta meg, találta meg, hallotta meg mindazt, ami a múltból jön és a jelenben még látható és hallható. Pontosan tudta, hogy mi mennyit ér, és minden alkotás mögött, legyen az tárgyi vagy szellemi jellegű, Kallós Zoltán mindig az embert látta. Az élő, a reménykedő, az alkotó, örülő, bánatos, szerető és csalódott, szenvedő, síró, kacagó, szárnyaló és elbukó embert. Ez látszott a mindig kíváncsi tekintetében, és abban a félmosolyában, amivel a legzárkózottabb adatközlőit is sikerült megnyitani.

Türelmes volt, mert a gyűjtőnek, a kutatónak türelmesnek kell lennie. És türelmetlen volt, mert azt érezte, hogy az idő ellene dolgozik. Türelmetlenkedett, hogy elveszhetnek megőrzésre váró értékek, nem lesz idő mindenre. Ebben is igaza volt Zoli bácsinak. Mert sosem volt és sosem lesz idő mindenre.  

Válaszút már a nevéből kiindulva is népmesébe illő hely. Választást jelent, útválasztást. Kallós Zoltán egészen ifjú korától egyetlen dologra tette fel az életét. Kimondatlanul is azért, hogy minél több ideje legyen arra, amit élete feladatának tartott: gyűjteni és megőrizni, megérteni és tovább adni mindazt, amit az előtte járó nemzedékek hosszú sora alkotott, megőrzött és örökségül hagyott.

Hölgyeim és uraim, gyászoló és végső búcsúra összegyűlt gyülekezet.  

Még most nem tudjuk, hogy mennyi mindent köszönhetünk Kallós Zoltánnak. Csak azt tudjuk, hogy nagyon sokat. Rengeteget. Az ő öröksége annyira hatalmas, olyan nagy, hogy most így mellette állva még nem is látszik, csak egy kis része, de nem az egész. Ha csak az általa összegyűjtött és lejegyzett balladákra gondolok, már az is szédítően nagy teljesítmény. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy senki egyedül még annyi balladát nem jegyzett le és hagyott hátra, mint Kallós Zoltán. Most már csak rajtunk múlik, hogy ebből az örökségből, ebből a hatalmas munkából mennyit leszünk képesek megőrizni, megérteni és tovább adni.

Kallós Zoltán az elmúlt években próbálta elrendezni a dolgokat. A dolgait. A dolgainkat. Tavaly nyár elején még itt ültünk a teraszon és beszélgettünk. Fáradt volt a teste, de kíváncsi és érdeklődő, fiatalos a szelleme. Nem panaszkodott, hanem faggatott. Kérdezett, érdeklődött. Tette ezt annak az embernek a kíváncsiságával, aki még hosszú időre tervez, aki tudni akarja, hogy mi történik rég nem látott ismerőseivel és barátaival, aki érteni akarja, hogy mi zajlik körülöttünk a világban. Ám közben halk megjegyzést tett arra, hogy nem a hajnal következik, hanem az alkonyat. Aztán bementünk a múzeumba, mert még eszébe jutott valami, amit meg akart mutatni. És rögtön utána azt is mondta, hogy hogyan kellene tovább építeni, bővíteni ezt a helyet, hogy mindennek legyen helye, hogy minden a helyén legyen.

Most meg itt állunk és búcsúzunk. Az élet helyére a halál lépett. Tudtuk, hogy el fog jönni ez a pillanat is, de nem hittük, hogy ilyen hamar. Két évvel ezelőtt, a 90. születésnapján, amikor fölment a színpadra és az őt köszöntő énekesekkel, táncosokkal dalra fakadt, azt gondoltam magamban, hogy Zoli bácsi a századik születésnapját is így itt, együtt, velünk fogja ünnepelni. 

Hálásak vagyunk, hogy ismertük, hogy megismerhettük, és hogy gazdagabbá tett bennünket. Hálásak vagyunk, mert olyan munkát végzett el, amely több embernek is becsületére válna, és köszönetet mondunk a Teremtőnek, hogy volt egy Kallós Zoltánunk, és azért is, amit örökségül ránk hagyott.  

Búcsúzunk Kallós Zoltántól.

Isten nyugtasson, Zoli bácsi.

Pihenésed legyen könnyű.

Elhangzott 2018. február 17-én