Köszöntőbeszéd a Magyar Kultúra Napján

Van nekem egy tehenész ismerősöm Csíkszentdomokoson. Amíg működött a „köpködő a baláni eltérőnél, néha leült mellém egy sörrel, s kedélyesen eldiskurálgattunk erről-arról. A Köpi néhány éve bezárt, illetve vegyesbolt lett belőle, az ismeretség viszont megmaradt: ha véletlenül szembetalálkozunk az utcán, tehenész kollégám még ma is messziről köszön: „Jó napot, Elvis úr!ˮ – mondja, kezet fogunk, aztán ki-ki megy a dolgára. Szerintem John Lennont akar mondani (a kerek, turkálós szemüvegkeretem miatt), de eddig még sose javítottam ki. Az „Elvisˮ se olyan nagy szégyen.

De van más, idevágó történetem is: ha rendhagyó irodalomórát tartok valamelyik erdélyi magyar gimnáziumban, meg szoktam kérdezni a diákokat, hogy néznek-e Netflix-sorozatokat, vagy hallgatnak-e zenét Spotify-on. A diákok általában vigyorogva bólogatnak, én pedig egyetértek velük, mondván, hogy bizony!, a dél-koreai K-pop is nyugati zenei alapokon nyugszik (és nem fordítva), s a kínai filmesek is Oscar-díjra gyúrnak (és nem fordítva). Aztán persze agyba-főbe dicsérem a magyar irodalmat, töredelmesen bevallva, hogy eléggé elfogult vagyok a magyar irodalommal, egyáltalán: a magyar kultúrával szemben.

Mert miről is van szó? Hol a helyünk nekünk, magyaroknak ebben a mai (kultúr)világban? Ezredszer is átgondolva a dolgot nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy jó helyen vagyunk mi itt, ahol vagyunk! Higgyék el, tudom, miről beszélek: rajongva szeretem (sőt, imádom!) az orosz irodalmat, de amikor kitört az orosz–ukrán háború, kötelezőnek éreztem újraolvasni mindent, amit róluk (mármint az agresszor oroszokról) tudok. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1200 oldalas Jurnal de scriitor című kötetét már a háború kitörése után vettem meg (azért mondom románul a kötet címét, mert magyarul csak részletek jelentek meg „az író naplójábólˮ). Hátborzongató, hogy a valaha élt legnagyobb prózaíró milyen hülyeségeket írt például az 1877–78-as orosz–török háború idején! Melegen ajánlom mindenkinek! Vagy olvassuk el Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev utolsó, párizsi emigrációban írt könyvét, Az orosz eszmét, s rögtön tudni fogjuk, hogy igenis jól tesszük, ha Kölcseyék, Széchenyiék nyomdokait követjük.

Evezzünk is gyorsan csendesebb vizekre. Mondjuk, vissza Aranyhoz: kölyökként épp akkor lapozgattam a Rahan képregényt, amikor a Toldit tanultuk Lövétén. Csoda-e, ha képregényként is tudom látni a Toldit? Itt van például az „Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmelˮ:

„Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja kiˮ…

Látjuk, ugye, „képregénybenˮ is ezt azt óriás szúnyogot? Nyugtassanak meg, hogy látjuk! Vagy itt van – alig pár sorral lennebb – a Laczfi nádor seregét megelőlegező forgószél, ami „az útat nyalja sebesen haladvaˮ,

„Mintha füstokádó nagy kémény szaladnaˮ…

Kötve hiszem, hogy akár ez a néhány sor, akár a „körötte ég földszint az égˮ oroszul is pont így lenne szép. Nem beszélve arról, hogy nem szeretném a fiamat „oroszˮ udmurtként vagy burjátként a frontra küldeni.

Visszatérve a „füstokádó nagy kéményhezˮ: múlt év december 1-jén, miközben a székelyföldi megyék szavazási hajlandóságát követtem a tévében, a román nemzeti ünnep alkalmából katonai parádét tartottak Bukarestben. Mondtam is a feleségemnek, hogy amíg mi, „nyugatiakˮ is azzal büszkélkedünk, hogy nekünk van a legnagyobb, legfényesebb fegyverünk, mit várunk az oroszoktól?! Miért ne lehetne katonai parádé helyett versparádét rendezni? Elképzelem Bogdán Zsolt testvéremet az Arcul de triumf alatt, ahogy Vörösmartyt szaval! Esetleg Tudor Arghezit (magyar fordításban, persze)! Vagy miért ne tarthatnánk dinnyeparádét? A mezőgazdasági kultúra is kultúra! Ésígytovább. Felvonulhatna az összes minisztérium! Mind a négy! Az oktatási kezdené a sort, aztán jönne a kulturális, majd a mezőgazdasági… Az energiaügyi kullogna a sor legvégén – szükség van rá is (a Netflix és a Spotify miatt), bár még nem látom pontosan, egy atommagot hogy lehet megsétáltatni?! Vagy a mai világban minden elképzelhető?

Kolozsvár, 2025. január 24.