A 2021-es Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat rendhagyó módon nem január 22-én, a magyar kultúra napján adjuk át, hanem jól megkésve, most, az ünnepi könyvhéten.

Késésünk oka egyszerű: nem akartunk online díjátadást, nem akartuk a virtuális térbe áthelyezni azokat a ritka pillanatokat, amelyek ezzel az eseménnyel járnak. Jobban szeretjük a közvetlen találkozást, akár maszkban és némi fizikai távolságot tartva, mint az internet biztosította látszólagos kényelmet. Ezért türelmesen vártuk azt a pillanatot, amikor három kiemelkedő személyiségnek elismerő főhajtás kíséretében átadjuk a díjakat.

Amikor másfél évvel ezelőtt hasonló alkalomból legutóbb a sétatéri egykori kaszinó épületében találkoztunk, alig karnyújtásnyira voltunk attól a változástól, amely hihetetlen gyorsasággal fölforgatta életünket, átírta terveinket, átrajzolta, újrarajzolta kilátásainkat, és olyan új témákat hozott ránk, amelyektől a mai napig sem tudtunk szabadulni.

Karnyújtásnyira voltunk, és mit sem sejtettünk. Néhány héttel később pedig ismét, ki tudja hányadjára rá kellett döbbennünk, hogy milyen kicsi az ember, olykor mennyire jelentéktelen, hogy mennyire törékeny az az egyensúlyi állapot, amiben életünk telik, és amiről hajlamosak voltunk, és talán még ma is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy igazából sérthetetlen.

Rá kellett ébredünk, hogy a 21. századi öntelt, magabiztosnak mutatkozó, mindenben felületes – kivéve a mértéktelen fogyasztást, mert abban nagyon is alapos –, védtelen és sérülékeny, inkább önző, mint szolidáris, önmagát nem ismerő és a hibát mindig másban kereső lények vagyunk. 

Ki- és feltaláltunk csodálatos dolgokat, meghódítottuk az eget és a földet, többszörösen képesek vagyunk elpusztítani önmagunkat, annyit alkottunk, hogy az már emberi intelligenciával átfoghatatlan, megismerhetetlen, teremtettünk újat és a régit ezerszer újrateremtettük, mérhetetlen tudást halmoztunk fel, és mégis kicsik, parányiak maradtunk.

Az elmúlt másfél esztendő ismét a maga teljes brutalitásával és drámai pompájával kérdőjelezte meg egyrészt a lendületlen civilizációs és technológiai haladás mítoszát, másrészt pedig előtérbe helyezte a másik nagy mítoszt, az elkerülhetetlen hanyatlásét és pusztulásét. Az ismeretlennel szembesülő ember pedig hiteles segítség és eligazító tudás hiányában koherens világértelmezéseket keresve újabb és újabb összeesküvés-elméletekkel gazdagította az amúgy sem elhanyagolható butaság történetét.

Ugyanakkor láttuk azt a hihetetlen emberi erőfeszítést és teljesítményt, ami mégis ad okot sokféle reményre. Arra a reményre is egyébként, hogy talán jobbak lettünk. De azért ezt ma még ne mondjuk ki nagyon hangosan, mert amikor az eltörlés kultúrájának kegyetlen megnyilvánulásait látjuk, fel kell tennünk a kérdést, hogy az ingának hányszor és meddig kell kilengenie, amíg elpusztít mindent, vagy talán nyugvó állapotba kerül még mielőtt teljes lenne a rombolás?

Hölgyeim és uraim!

Az elmúlt másfél esztendő megviselte a kulturális intézményeket és próbára tette az alkotó embert, legyen ő író, költő, színész, zenész, képzőművész, táncművész, és a sort hosszan folytathatnám. Órák hosszát tudnánk egymásnak mesélni azt, amit megtapasztaltunk, s akkor sem biztos, hogy mindent képesek lennénk elmondani erről az időszakról.

Az egyik tapasztalatunk a közösségi élmény hiánya. Bár az alkotó munkája többnyire, hangsúlyozom, többnyire mégiscsak magányos tevékenység, ám szüksége van közönségre, befogadóra. Persze, írás közben, próba alatt, a vászon előtt állva nem nagyon gondolsz sem az olvasóra, sem a nézőre, hallgatóra. Az alkotás befogadó nélkül is szép, tökéletes akár, önnön értékét magában és magával hordozza. De hát mégis...

Meg kellett tapasztalnunk, hogy milyen a virtuális író-olvasó találkozó, hogyan lehet ágyból gatyában színházi előadást nézni, virtuális tárlatmegnyitón jelen lenni, és hogyan vagyunk képesek ehhez is alkalmazkodni.

Igen, az ember alkalmazkodó képessége legendásan nagy, de mégis visszavágyunk abba a világba, amelyet kénytelenek voltunk elhagyni, feladni, és amely pontosan úgy, ahogy ismertük, megszoktuk, minden bizonyára nem fog egyhamar visszatérni. Ezen nem is érdemes sokat rugózni. „Így megy ez” – idézhetnénk Vonnegutot.

Tisztelt hallgatóság!

Tegyünk most egy hirtelen, de logikus kitérőt. Különleges év volt a 2020-as, nem sokkal különb az idei, 21-es esztendő sem. Három kiváló kortársunkat ünnepelni gyűltünk össze, és bár nem szeretnék ünneprontó lenni, mégsem tehetem meg, hogy ne ejtsek szót egy olyan ügyről, aminek a megoldását sajnos még nem találtuk meg.

Fejünket, tekintetüket egy percre sem tudjuk elfordítani arról az előre bejelentett kulturális gyilkossági kísérletről, amelyet Bihar megye hírhedt önkormányzati elnöke tervez a helyi autonómia leple alatt. Lassan a készülő merénylet összes részletét ismerjük, elképedésünknél csak a felháborodásunk nagyobb, az észérveket mind kimerítettük, ám a merénylő hajthatatlan. Megteszi, mert megteheti.

Úgy gondolja, hogy minden mindennel összevonható, átalakítható, és a bűvös szó a hatékonyság. Értem én, de mi a mérce: egy filharmónia hatékonyságát hogyan tetszenek mérni, kedves uram? S hát a színházi társulatét? És a versét? Vagy a próza hatékonyságának mi lenne a mértékegysége? Hogyan lehet összekeverni a kulturális-irodalmi folyóiratot a könyvtárral? A szimfonikus zenekart az utcai zenével? A színjátszást az ostoba bohóckodással? És ahol eddig nem volt etnikai probléma, most miért kell azt betolni a színpadra?

Nem tartom valószínűnek, hogy Bihar megye mai első emberére néhány generáció múltán fognak emlékezni. Mert hol vannak azok az elődei, akik a kulturális intézményeknek mérhetetlen károkat okoztak csak az elmúlt évszázadban. A felejtés mocsara fogja elnyelni, mint a késő őszi rossz álmokat. De most még ma van, az óra ketyeg, és meg kell akadályoznunk ezt a merényletet.

Mifelénk időről-időre arra a következtetésre jutnak egyesek, hogy minél kevesebb és minél inkább kiszolgáltatott kulturális intézményre van szükség. Mi pedig azt állítjuk, hogy az alkotót ugyan nem szabad, nem lehet, bűn lenne intézményi keretek közé szorítani, ám önálló és jól működő intézményekre szükségünk van. Azokról nem mondunk le, nem adjuk fel.

Hölgyeim és uraim!

Bizonyára önök között vannak olyanok, akik nálam pontosabban tudják, hogy egy eseménynek például hányszor kell megismétlődnie, milyen feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy hagyományról, hagyományteremtésről beszélhessünk.

Kilencedik alkalommal adjuk át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat. Ennek a feltételeit megteremtettük, az alapját leraktuk és folytatni fogjuk. Évente köszönetet mondunk és szerény segítséget nyújtunk néhány olyan alkotónak, akinek munkájáról meggyőzően állíthatjuk, hogy a legkiválóbbak közé tartozik.

Ma közülük hárman vehetik át Sánta Csaba szobrászművész alkotásait, az oklevelet és az ezzel járó támogatást. Ők László Noémi, Felméri Cecília és Zoltán Béla. Róluk bővebben a laudációkban hallhatnak.

Én a magam és Szövetségünk nevében gratulálok nekik, köszönöm az eddigi munkát, jó kedvet és további termékeny alkotói éveket kívánok mindhármójuknak!

Elhangzott 2021. június 5-én, Kolozsváron