Az eseményen felolvasta Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke

Tisztelt ünneplő közösség!

Sokan vagyunk, akik több hónapja várjuk a Kolozsvári Magyar Napok kezdetét, akik piros betűvel írjuk be azt a hetet a naptárunkba vagy jegyzetfüzetünkbe, amikor is együtt ünnepelhetünk a kincses város tereit belakva.

Szomorú vagyok, hogy a kormányzati munka az utolsó száz méteren mégsem tette lehetővé a részvételem a mostani ünnepi megnyitón. A hét második felében viszont minden bizonnyal kint leszek a Fő téren, a Farkas utcában vagy a borudvaron a családommal, barátainkkal Hobo vagy a Ghymesből ismert Szarka Tamás és zenekarának koncertjén. Kint a könyvvásáron vagy a déli várfal hűvös árnyékában egy fröccsel, amely mellett a világ ügyes-bajos dolgait osztani mindig a legkellemesebb.  

Néhány hónapja még nem tűnt magától értetődőnek, hogy együtt leszünk és ilyen szép számban leszünk együtt a mostani rendezvénysorozaton, Kolozsváron. Másfél esztendeje árnyékolja be az életünket a szűnni nem akaró járvány, amiről sokszor éreztük úgy, hogy sosem lesz vége, ám most mégis fellélegezhetünk egy kicsit.

Kész csoda, hogy itt vagyunk, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a tudomány precíz eszközeivel vívott harc, vagyis az emberiség eredménye ez!

Az ember gyakran pusztít, a történelem gyakorta hívja fel a figyelmünket arra, hogy ilyen vagy olyan vágytól vezérelve milyen nagy szörnyűségre vagyunk képesek. A történelem azonban arról is tanúskodik, hogy az emberiségnek még ennél is gyakrabban sikerül felülkerekedni gyarlóságán, önzőségén, butaságán, hogy megoldja a saját vagy a szűkebb-tágabb közösségének a problémáit.

Ilyen embert próbáló időket élünk most, amelyben remélhetőleg a törődő ember fog nyerni – legyen szó mondjuk a klímaharcról, amelyben ha az idő kerekét visszafordítani nem is tudjuk, viszont közös cselekvéssel még lassíthatunk a Földünk pusztításán.

A koronavírus okozta járvány jelentős károkat okozott – emberi életek, családi sorsok, vállalkozások mentek tönkre –, ám gondoljunk bele abba, hogy tartana-e itt ma a mi közösségünk egy sokezres nagyrendezvény elején, ha a koronavírus-járvány borzasztó első hónapjaiban elmaradt volna a segítségnyújtás intézményi szinten, vagy a hétköznapi ember szintjén.

Ha mind csak magunkkal és szűk családunk bajával törődünk, ha nem szervezzük meg kisközösségeink szintjén a pontos és gyors tájékoztatást, ha nem keressük fel az idős nénit a szomszédban, orvosként nem vállaljuk a kockázatot, pedagógusként, bolti eladóként, futárként szintúgy.

Szóval ahhoz, hogy együtt és magyar napokat ünnepelhessünk, kellett a közösségi szolidaritás. De kellett az is, hogy Gergely Balázs és csapata határtalan erőfeszítéseket vállaljon azért, hogy ezen a nehezített pályán is mindannyian megtapasztalhassuk, hogy nem lettünk cserbenhagyva.

Ezért én most a legnagyobb tiszteletemet szeretném kifejezni Balázséknak, munkatársainak és az önkénteseknek. Külön köszönöm a rugalmas hozzáállást és elkötelezettséget, amely nélkül egy ekkora rendezvénysorozatot összehozni lehetetlen!

Mikor, ha nem ilyen időben érezzük azt, hogy az élet a mi oldalunkon áll! És mikor, ha nem most, egy ilyen pusztító járvány idején kell a leginkább éreznünk, hogy csak az egymás iránti felelősségvállalás révén térhet vissza az életünk a rendes medrébe.  

A koronavírus-járvány megmutatta az emberiség sebezhetőségét, és kicsit sem akarok ünneprontó lenni, ám nem volna elvszerű hallgatnom arról, hogy a harcokat ez idáig megnyertük ugyan, de van még dolgunk, van még feladatunk a járvány leküzdésében.

Engedjük el magunkat ezekben a napokban, hagyjuk hátra a problémákat, mindannyiunkra ráfér a kikapcsolódás, ám az egymás iránti felelősségvállalás teljes tudatában üljünk be az előadásokra, filmvetítésekre, koncertekre, járjuk be a központ tereit. Ez jellemezte mindeddig az immár tizenkettedik évét megélő magyar napokat, ez az a hozzáállás, amely mindenidőben túljuttat a bajokon.

Hasznos együttlétet kívánok mindenkinek!