Ma 13 hősre emlékezünk. 13 hős életét és cselekedeteit idézzük fel, akik az 1848-49-es szabadságharcban életüket adták a szabadságért.

Kedves barátaim, ha jól végiggondoljuk, kis túlzással, de bátran állíthatjuk, hogy a hős nem egy főnév, valójában ige: nem egy tett megnevezése, hanem maga a tett, maga a cselekvés.

A hős ugyanis cselekvő ember, aki képes áldozatot vállalni valamiért, ami túlmutat önmagán. Tettei, cselekvése által válik hőssé.

Az 1848-49-es szabadságharc eseményei metsző tisztasággal elválasztották a hősies tettet a nem hősitől az utókor szemében. Nem kétséges, hogy az aradi vértanúk a magyar és az egyetemes történelem kiemelkedő hősei, és éppen cselekedetük által, a cselekedetük hordozta ideák által élték túl a nemzet kollektív tudatában a 171 évet. Kultuszuk cselekedeteikkel, vállalásaikkal, hősiességükkel magyarázható.

Tudatosan és méltósággal vállalták Petőfi látnoki sorait: meghalni, áldozatot hozni „a szent világszabadságért”.

Megemlékezésekkor az a szokás, hogy felidézzük dicső elődeinket, és hősi tetteikből mára érvényes tanulságokat próbálunk levonni.

Azt olvastam valahol, hogy az a közösség, amely nem becsüli és elfelejti hőseit, nem lesz hosszú életű. Az erdélyi magyarok megbecsülik hőseiket – a vértanúknak talán sehol nem volt akkora kultuszuk, mint éppen itt, Aradon. És talán sehol nem volt olyan hányattatott a sorsa ennek a kultusznak, mint itt, ebben a városban.

Megharcoltuk mi az emlékezés jogát. Megharcoltunk ezért a szoborért is, amely méltó emléket állít a magyar szabadságharcnak, és ez által a szobor által is megtanultuk, hogy akarjuk vagy sem, de egy etnikai, nemzeti közösségnek, amely számbeli kisebbségben él ebben az országban, szinte szokásává, mindennapi cselekedetévé válik a harc.

Nem kényelmes szokás, de szükséges!

Nem erre vágyunk minden reggel, de tudjuk, hogy amennyiben feladjuk ezt a harcot, az identitásunk kerül veszélybe.

Nekünk az a dolgunk, hogy a többséget megbékéltessük azzal a nemes gondolattal, hogy egy vele együtt élő másik sorsközösség – a mi esetünkben az erdélyi magyar közösség – más nyelvvel és kultúrával a többségre semmiféle veszélyt nem jelent. Nem veszély vagyunk, hanem a bőség forrása! Nem veszélyeztetünk, hanem gazdagítunk!

És néha úgy érezzük mégis: bár elmondtuk százszor, elmondtuk ezerszer, mondtuk halkan, de mondtuk hangosan is, mégis vissza-visszatérünk az elmúlt száz esztendő egyik-másik felejtésre méltó időszakához.

Néha azon kapjuk magunkat, hogy ismét magyarázkodnunk kell, szinte elnézést kell kérnünk azért, hogy vagyunk, azért, hogy nyelvünket, kultúránkat, szokásainkat fenn akarjuk tartani. Néha arra ébredünk teljesen váratlanul, hogy ismét lojalitási tesztre rendelnének be.

1848-49 szabadságharcosai egyszerre erősítették a nemzet identitását, és képviselték a reformokat, képviselték a fejlődést, képviselték a modernizációt. És a kettő nem állt egymással ellentétben!

Mint ahogy ma is tévedés azt állítani, hogy aki az identitáspolitikában az etnikai, nyelvi, vallási identitását zászlóra tűzi, az ellensége a fejlődésnek, a modernizációnak.

Nem, kedves barátaim!

A kettő egymással nem ellentétes. A kettő egymást kiegészíti. Ezért mi egyszerre tűzzük zászlónkra nyelvi, etnikai, kulturális identitásunk megőrzését és a fejlődést, a modernizációt, a gyarapodást. Mert csak az a fa tud nagyra nőni és erős törzzsel élő lombokat növeszteni, amelynek biztonságban vannak a gyökerei.

A szabadság soha nem volt nyugalmi állapot ezen a vidéken. Ma sem az. Nem olyan, mint egy ház, amit ha egyszer felépítünk – és ha jól építettük föl –, ott marad velünk stabilan, és legfeljebb kisebb javításra szorul.

A szabadság nem nyugalmi állapot, mondom. Egyrészt folyamatos védelemre szorul, másrészt állandó újragondolást, újraépítést követel.

Minden nemzedéknek meg kell harcolnia a szabadságért, minden nemzedék számára nagy kihívás a szabadság megőrzése. És minden nemzedék számára a legnagyobb feladat újra és újraépíteni a szabadságot egyéni és közösségi életében egyaránt.

A szabadságot ma is sokféleképpen fenyegetik. Sokféle kihívás éri azt.

Van, ami nem rajtunk múlik, bár megváltoztatja életvitelünket és a másik emberhez való viszonyulásunkat.

Egy világjárványt nem tudunk megállítani, de egymásra tudunk vigyázni. Egy világjárvány nem állíthat meg bennünket. Egy világjárvány bár megváltoztatja életvitelünket ideig-óráig, megváltoztathatja szokásunkat, nem fogadhatjuk el, hogy a szabadságunkat felszámolja.

És vannak olyan dolgok, amelyek rajtunk múlnak. Például az, hogy mi történik velünk ebben az országban, hogy marad-e, lesz-e erős magyar képviseletünk, és az képes lesz-e hozzájárulni egy olyan stabilitáshoz, amely az elmúlt nyolc esztendő bizonytalanságának véget vet.

Én azt mondom, hogy igen, képesek leszünk. Hiszek abban, hogy a mi szabadságunk, a mi erőnk, az mindig stabilizáló hatású a román társadalomban.

Tavaly ugyanitt, ugyanezen a helyen mondtam, hogy „képzeljük el, hogy évtized múltán emlékmű áll Marosvásárhely főterén, ami a Fekete márciusra emlékeztet.”

A szabadság harminc évvel ezelőtt, 1989 decemberében mindanyiunknak, magyaroknak, románoknak, más közösségeknek egyszerre kezdődött. Ám néhány hónap múlva 1990 márciusában nekünk, magyaroknak egy olyan kihívással kellett szembenéznünk, amely visszavetette, megfékezte, talán elbizonytalanította és meg is ijesztette a mi akkor induló szabad életünket.

És mondtam még valamit egy évvel ezelőtt: „El tudjuk képzelni, hogy néhány év múlva szobor álljon Marosvásárhely főterén, a Fekete márciusra emlékezve? Ma még nem biztos, de eljön az idő, amikor ennek is emlékművet fogunk állítani.”

Ma, egy évvel később azt mondhatom, az első lépést megtettük. Marosvásárhelyen az időt, a marosvásárhelyi időt, az erdélyi időt újraindítottuk. Megteremtettük annak a lehetőségét, hogy Vásárhely mindannyiunké legyen, hogy ne a széthúzás, hanem az összefogás és a fejlődés városává váljon. Én bizakodó vagyok!

Politikusnak, szokták mondani, az menjen, aki optimista. Aki bízik abban, hogy képes tenni azért, hogy a dolgok jobban menjenek. Aki hiszi, hogy talpra lehet állni. Aki hiszi azt, hogy építkezni nemcsak lehet, hanem kötelességünk is, kell is.

Ha most innen, az aradi Szabadság-szobortól az ide 350 kilométerre lévő Vásárhelyre nézünk, van okunk optimistának lenni, van okunk reménykedni, és van amiért türelmesnek lenni! Van okunk azt hinni, hogy a szabadságot újra lehet teremteni egymásért és sohasem egymás ellenében.

És ma, amikor a jövő felé tekintünk, de a szabadsághősökre emlékezünk, akkor jó okunk van azt hinni, hogy képesek vagyunk nemcsak talpra állni, nemcsak építkezni, hanem jó példát mutatni a többségnek, meggyőzni őket arról is, hogy a magyarokkal együtt, a biztonságban élő magyarokkal együtt, az erős magyar közösséggel együtt ez az ország is több és gazdagabb lesz!

Elhangzott 2020. október 6-án, az aradi Szabadság-szobornál