Három és fél évtizede, 35. esztendeje minden március 15-én a magyar szabadság napját ünnepeljük. 35. esztendeje szabadon.

Ilyenkor számot vetünk a szabadságunk állapotával, megemlékezünk hőseinkről, hisz itt Erdélyben is minden magyar közösségnek megvannak a saját 48-as hősei!

Háromszék és ezen belül Sepsiszentgyörgy különleges helyszíne az 1848-as-49-es forradalomnak és szabadságharcnak!

Háromszék volt 1848 Erdélyének utolsó közösségi végvára. A szabadságharc támogatása itt nem egyszerűen a többség akaratát fejezte ki, hanem az egész közösségét.

Amikor már egész Erdély és vele a zsarnok elleni szabadságharc is elesni látszott, Háromszék még ellenállt az osztrák-orosz megszállóknak.

Számos hősies tettet és számos hőst jegyeztek fel Háromszéken a forradalom krónikásai, én ma egyre, a mindannyiunk által ismert és tisztelt Gábor Áronra emlékeznék.

Talán kevesen tudják, a mai nap nem csupán a forradalom kitörésének évfordulója. Éppen 175 évvel ezelőtt, 1849. március 15-én döntött a forradalmi kormány arról, hogy Gábor Áront őrnaggyá lépteti elő – a kinevezést maga Bem József adta át itt, Sepsiszentgyörgyön.

Amikor először ajánlotta Gábor Áron, hogy ágyúkat fog önteni a megszállók tüzérségi fölényét ellensúlyozandó – először kinevették és visszautasították. Amikor másodjára is felajánlotta, elfogadták. A kétkedők meggyőzésére személyes kockázatot is vállalt. Ha az ágyúja elsőre nem talál célba, maga áll be célpontnak, mondta.

A többi, ahogy mondani szokás: történelem.

Igen, én is szívesen emlékezek arra a napra, amelyet fölidézett Antal Árpád barátom, amikor hazahoztuk az egyetlen megmaradt ágyút Bukarestből előbb Kézdivásárhelyre, majd ide, Sepsiszentgyörgyre.

Tisztelt ünneplők!

Gábor Áronban minden székely ember magára ismerhet, hiszen nemcsak elszánt és kitartó volt, de végtelenül találékony is. Ágyút öntött bármiből, ami fém volt, legyen az harang vagy evőeszköz. És a mélyen vallásos háromszékiek nem álltak az útjába, sőt, sietve vitték harangjaikat, mert tudták, hogy a hit harang nélkül is erős marad, de szabadságukat csak fegyverrel védelmezhetik.

Mi itt, Erdélyben az utóbbi száz esztendőben az 1100-ból megőriztük hitünket. Az utolsó száz esztendőben is ez tartott meg bennünket. A hit segített bennünket a legnehezebb időket is túlélni. Volt, amikor csendben, összeszorított foggal, máskor törvényt alkotva, iskolákat építve, kulturális intézményeket alapítva, jelképeinkért, zászlóinkért küzdve, felemelt fejjel, egyenes tartással védtük a magyar közösség érdekeit. Mindig jól jött a találékonyság. És mindig szükség van az állhatatos kitartásra, szükség van az összefogásra, hisz ezt tanultuk őseinktől, ezt tanultuk 1100 év alatt, ezt láttuk Gábor Árontól, ezt láttuk a magyar szabadságharcosoktól.

A szabadság napján mindig föltesszük a kérdést: hol tart a szabadságunk ma?

Egyenként szabadok vagyunk. A kommunista diktatúra megbukása után ez a szabadság kiteljesedett. Ám a szabadságunk másik dimenziója, ami a közösséget közösségként érinti és a kollektív jogainkról szól, az autonómiáról, a szubszidiaritásról, az még ma sem teljes, ezért ma is harcolnunk kell. Építjük Székelyföldet. Minden építés küzdelem, minden építés türelem, minden építés sok újrakezdést jelent. Ezt a harcot, ezt a munkát nekünk kell elvégeznünk, a mi nemzedékünknek. A mi nemzedékünknek Székelyföldet élhetőbbé, otthonosabbá kell tenni.

Ma bármerre nézünk, azt látjuk, hogy értelmetlen háborút vívnak népek és nemzetek egymással. A háború mindig pusztítást, mindig halált jelent. A történelem arra tanított bennünket, hogy a háborúkból csak vesztesen kerülünk ki. Békére van szükség, mert az építést jelent, biztonságot jelent.

Európa évtizedek óta nem volt ilyen nehéz helyzetben. Évtizedek óta nem kellett egyszerre ennyiféle kihívásra választ adnia. Hosszú ideje nem éreztük azt, hogy egyszerre ennyi válság veszélyezteti a megszokott európai életformánkat, a jólétet, a kiszámíthatóságot, a biztonságot és a szabadságot. Dühös, csalódott embereket látunk, akik elvesztették a biztonságérzetüket, kiszámíthatóságra vágynak.  

Tisztelt egybegyűltek!

Pár nappal a forradalom kitörésének egyéves évfordulója előtt, amikor a szabadságharc ügye a többoldali szorításban már korántsem látszott felhőtlennek, nem messze innen, Marosvásárhelyen azt írta egy versében Petőfi Sándor, hogy „Bizony mondom, hogy győz most a magyar, / Habár ég s föld ellenkezőt akar!”

Sokszor és sokan eltemettek bennünket ’48-ban, ’49-ben és utána is. Eltemettek Trianon után, az impériumváltást követő években, eltemettek a kommunista időszakban, eltemettek sokszor az elmúlt 110 évben.

A magyar nyelvet sokszor szűk családi kötelékbe űzték, intézményeinket bezárták, de a reményt és a hitet sohasem tudták elvenni! Talpra álltunk a kommunizmus után, közösséget építettünk, intézményeket alapítottunk, az elrabolt vagyon nagy részét visszaszereztük, és új utakat törtünk ott, ahol nem volt járható út.

Ma sem akarunk egyebet, mint hőseink. Ma is azt akarjuk, hogy a körülöttünk lezajló változásoknak mi, magyarok a győztesei és ne a vesztesei legyünk. Ez csak rajtunk múlik!

Ma fejet hajtunk a szabadságharc hősei előtt, és folytatjuk a küzdelmünket.

2024-ben is győzzön a szabadság, győzzön a testvériség, győzzön az egyenlőség, és legfőképpen: győzzenek a magyarok!