Három és fél évtizede, minden március 15-én a magyar szabadság napját ünnepeljük. Három és fél évtizede immár szabadon.

Ilyenkor számot vetünk a szabadságunk állapotával, megemlékezünk hőseinkről, hisz itt Erdélyben minden magyar közösségnek megvannak a saját 48-as hősei!

Különleges helyszín Bihar és Nagyvárad, hisz három olyan kiemelkedő hősről beszélhetünk, akik nélkül a magyarok forradalma elképzelhetetlen lett volna 1848-ban.

A legszentebb forradalmunk történeti tablóján mindenki megtalálja a saját ügyét és hősét. Minden váradi, minden partiumi büszke lehet Irinyi Józsefre, Albis szülöttjére, a 12 pont megfogalmazójára és testvérére Irinyi Jánosra, aki Kossuth megbízásából az ágyúöntésért és a puskaporgyártásért felelt, a nagyváradi lőporgyár vezetője volt.

Rájuk is emlékezünk, és persze a szabadságharc vértanújára, Szacsvay Imrére, akinek a szobránál, ahogy idén is, évről-évre összegyűlünk.

Hölgyeim és uraim!

1848-ban ki szóval, ki fegyverrel védte a szabadságot – a gondolat és a cselekvés ereje egyaránt hatalmas és nélkülözhetetlen a forradalmak idején.

Merész, nagyot álmodó, elszánt emberek mind egy szálig.

Ma is az általuk képviselt eszmékre támaszkodva harcolunk, alkotunk törvényeket, mentünk iskolákat, védünk hadisírokat, küzdünk jelképeinkért.

És tőlük tanulhatjuk a kisebbségi lét legfontosabb szabályait: mindig szükség van az állhatatos kitartásra, szükség van az összefogásra, a türelemre és mindenek fölött a szabadság végtelen szeretetére ahhoz, hogy eredményesek legyünk.

Március 15-én akarva-akaratlanul mindig föltesszük azt a kérdést, hogy hol tart a szabadságunk ma?

Egyénenként szabadok vagyunk. A kommunista diktatúra megbukása után ez a szabadság napról napra kiteljesedett. Ám a szabadságunk másik dimenziója, ami a közösséget közösségként érinti, és a kollektív jogainkról szól, az még ma sem teljes. Ezért ma is harcolnunk kell itthon, és harcolnunk kell az Európai Unióban.

Olyan úton indultunk el, amely nem létezett. Mi építjük, és mint minden építés, ez is küzdelmes. Mint minden építés, ez is türelmet kér, és mint minden építés, sok újrakezdést jelent. Ezt a harcot, ezt a munkát rajtunk kívül senki más nem végzi el. Szükség van arra, hogy Európa-szerte az őshonos nemzeti kisebbségeket tiszteljék, elismerjék és közösségi jogainkat a legmagasabb szintű jogszabályok biztosítsák.

Ma bármerre nézünk, azt látjuk, hölgyeim és uraim, hogy értelmetlen háborút vívnak egymással erős népek és nemzetek. A háború pedig mindig pusztítást jelent, mindig halált hoz. A történelem pedig arra tanított bennünket, hogy az elmúlt 150 esztendőben minden háborúból vesztesen, meggyengülve kerültünk ki. Tehát békére van szükség, mert az jelent biztonságot, az teszi lehetővé az építkezést.

Európa évtizedek óta nem volt ilyen nehéz helyzetben. Évtizedek óta nem kellett egyszerre ennyiféle kihívásra választ adnia. Hosszú ideje nem éreztük azt, hogy egyszerre ennyi válság veszélyezteti a megszokott európai életformánkat, amelynek alapja a keresztény értékrend, soha nem éreztük hosszú-hosszú évek óta azt, hogy a kialakított és fejleszthető jólétet veszélyezteti a háború, nem éreztük azt, hogy a kiszámíthatóságot, a biztonságot és a szabadságot veszélyeztetik az egymást érő válságok. Sokszor látjuk a dühös, csalódott, reményvesztett embereket, akik úgy érezték és úgy érzik, hogy elvesztették a talajt a lábuk alól. Biztonságra vágynak és kiszámíthatóságra.

Ezekben a történelmi időkben állunk négy sorsdöntő választás előtt, hölgyeim és uraim, amely nem egy évről szól, hanem egy évtizedre eldönti jövőnket.

Történelmi idők történelmi választásai ezek, és azt gondolom, hogy nekünk itt Erdélyben, Partiumban, szerte Romániában, ahol magyarok élnek, van esélyünk változtatni a tágabb és szűkebb világunkban. Erre van szükség, ezt akarjuk.

És szükség van most is erős hitre, szükségünk van kitartásra, szükségünk van összefogásra, mert rólunk van szó, partiumi, erdélyi magyar emberekről, a mi büszke és erős közösségünkről. És akkor vagyunk erősek itthon, ezt tanultuk ismét az elmúlt három és fél évtizedben, de ezt tanultuk az elmúlt 110 esztendőben is.

Akkor vagyunk erősek, hogyha mi döntünk a saját jövőnkről. Akkor vagyunk erősek, ha nem lehet bennünket megkerülni az önkormányzatokban, nem lehet megkerülni a törvényhozásban, és igen, ha hallatjuk szavunkat Európában. Ez közös ügy, közös feladat!

Tisztelt ünneplők!

Pár nappal a forradalom kitörésének egy éves évfordulója előtt, amikor a szabadságharc ügye a többoldali szorításban már korántsem látszott felhőtlennek, nem messze innen, Marosvásárhelyen azt írta egy versében Petőfi Sándor, hogy: „Bizony mondom, hogy győz most a magyar, habár ég és föld ellenkezőt akar.”

Igen, hölgyeim és uraim, sokszor és sokan eltemettek bennünket 1849-ben és utána is. Eltemettek Trianon után az impériumváltást követő években. Eltemettek a kommunista diktatúrában, de eltemettek sokszor a rendszerváltást követő években is.

A magyar nyelvet szűk családi kötelékbe űzte a diktatúra, intézményeinket megszüntette, de a reményt mégsem tudta elvenni. Nem tudta elvenni tőlünk a reményt és a hitet. 1989 után talpra álltunk. Közösségeket építettünk, intézményeket alapítottunk, az elrabolt vagyon nagy részét visszaszereztük, és új utakat építettünk ott, ahol addig nem volt út.

Ma sem akarunk egyebet, mint hőseink. Ma is azt akarjuk, hogy a körülöttünk lezajló változásokban mi, magyarok, a változások győztesei és ne azok vesztesei legyünk.

Június 9-én minden magyar embert tud tenni azért, hogy tovább bírjuk a mi közös és sikeres történetünket.

Együtt ki tudunk állni a magyarokért, ki tudunk állni közösségi jogainkért, ki tudunk állni azért, hogy a szülőföldünkön jobb jövőt építsünk azoknak, akik utánunk jönnek. Ez a mi nemzedékünk feladata.

Ma fejet hajtunk a szabadságharc hősei előtt, és folytatjuk az elkezdett küzdelmet.

2024-ben is győzzön a szabadság, győzzön a testvériség, győzzön az egyenlőség, és legfőképpen győzzenek a magyarok.