A mai napon itt, Csíkszeredában két dolgot is ünnepelünk. Nem szokatlan ez: a mi ünnepeink általában is több, de legalább két dologról szólnak. Arról, hogy mit jelent a közösség teljes egésze számára, meg arról is, hogy mit jelent itt és most nekünk, erdélyi magyaroknak 1848. március 15-e.

Most itt, Csíkszeredában nem csak az 1848-as forradalom 175. évfordulóját ünnepeljük, amely minden magyar ünnepe, bárhol is éljen a világon, és nem csak Petőfi Sándor születésének 200. esztendeje ez az idei.

Egyáltalán van-e olyan magyar ember a világon, aki szétválasztaná fejében az 1848-as forradalomtól a költőt és szabadságharcost, a zseniális Petőfi Sándort? Aligha találni ilyet, hisz ők úgy összetartoznak, a szabadságharc és Petőfi Sándor, mint méh a mézzel.

Ma itt, Csíkszeredában a Mikó-vár 400. évfordulóját is ünnepeljük. Ez valószínű a világ magyarsága számára nem sokat mond, de nekünk, csíkiaknak, s talán túlzás nélkül mondhatom, hogy egész Székelyföldnek a Mikó-vár egy fontos történelmi helyszín.

Igen, ma itt, Csíkszeredában, a 400 éves Mikó-vár árnyékában ünnepeljük a szabadságot, a 48-as szabadságharcot, ünnepeljük Petőfi Sándort, de ünnepeljük azt is, amit egy ilyen vár minden időben jelképezett: a biztonságot.

A jövő záloga 400 évvel ezelőtt is, akárcsak ma, az iskola volt, de a biztonságot egykoron a várak nyújtották. A Mikó-vár jól teljesített, mert a védői a helyükön voltak. És kevés olyan erődítménye van ennek a gyönyörűszép, számunkra a világ legszebb vidékének, amely elmondhatja magáról, hogy mindössze egyszer tudták elfoglalni az évszázadok során.

Egykori kulturális miniszterként különösen büszke vagyok arra, hogy a vár eddigi legutolsó felújításának részese lehettem. A Mikó-vár megújult, és büszkén áll négy évszázad múltán is. Hadászati jelentőségét rég elvesztette, fölcserélte azt a 21. századra a kultúrával.

A Csíki Székely Múzeum, amelynek éppen a Mikó-vár a központja, ma nemcsak a Csíki-medence és Székelyföld, hanem a magyar kulturális térkép megkerülhetetlen része.

Igen, hölgyeim és uraim! A dolgok átalakulnak az évszázadok során, és nemcsak a szavak kapnak új jelentést, de épületek is új tartalmat és új küldetést.

Tisztelt szabadságszerető barátaim!

Az életünkben vannak állandó eszmék, ideák, amelyeknek a jelentése és a tartalma sem változik meg lényegesen. A szabadság eszméje ma sem jelent mást, mint 175 évvel ezelőtt. És az ember biztonság utáni vágya sem változott az elmúlt nemzedékek során.

Ha megkérdeznénk Mikó Ferencet, Bethlen Gábor bizalmasát és a vár építtetőjét, vagy annak későbbi tulajdonosát, alsócsernátoni ifjabb Damokos Tamást, esetleg magát Gál Sándort, a vár parancsnokát, a szabadságharc székely hősét arról, hogy mit jelent a szabadság és mit a biztonság, meggyőződésem, hogy nagyon hasonló válaszokat kapnánk.   

Amikor március 15-ét ünnepeljük bárhol a világon Kézdivásárhelytől Csíkkarcfalván, Budapesten át a wisconsini Kossuth városáig, akkor mindenekelőtt a magyar szabadságharc hőseire emlékezünk.  Mert ők mindenekelőtt a mi hőseink!  A magyarok hősei!

A szabadság természetesen egyetemes – nem is lehet másként. Mindenkit megillet, minden népet, minden közösséget és minden embert.

Ezért is mondjuk azt, hogy amíg van olyan ember és van olyan közösség, aki és amely nem szabad, addig a többiek szabadsága sem lesz teljes és nem lesz folt nélküli.

Én meg azt is szoktam mondani román polgártársaimnak: a szabadság nem olyan, mint az anyagi javak, a szabadság osztható és mégsem fogy el. Sőt, minél több embernek jut belőle, annál nagyobb lesz a szabadság. Ezért ha mi, erdélyi magyar emberek a mi sorsunkról szabadon dönthetünk, attól nem lesz kevesebb szabadsága egy román embernek sem. A szubszidiaritás sem elvesz, hanem ad.

És így van ez a biztonsággal is. Attól, hogy én biztonságban tudjuk saját életünket, szabadon döntünk identitásunkról és biztonságban tudjuk azt, a román embereknek sem a szabadságából, sem az identitásából, sem a biztonságából nem kell elvennünk.

Ilyen egyszerű és mégis bonyolult ünnep a mi március 15-énk. Az elmúlt századok szabadságharcai mind ilyen bonyolult történelmi események voltak. Nekünk szent kötelességünk ezekre emlékezni, s a szabadság ideáját életben tartani, és a szabadságért, ha szükséges, akkor küzdeni.

Hölgyeim és uraim!

Ma itt a szomszédunkban megtörtént az, amire az én nemzedékem, a mi nemzedékünk nem számított. Tőlünk alig pár száz kilométerre háború zajlik Oroszország és Ukrajna között. Ez több mint egy éve tart, és mi az első pillanattól kezdve ugyanazt mondtuk: a háború az mindig és mindenekelőtt morális kérdés.

Morális kérdés, mert az életről szól, és senki sem jogosult arra, de senki, hogy mások életére törjön, a polgári lakosságot legyilkolja. Morális kérdés a háború, mert halállal jár, az élet ellen van, pusztítást okoz.

És morális kérdés az érme másik oldala, a béke is. Mert a béke szabadság, a béke biztonság és a jólét előfeltétele.

Mi mást is kívánhatnánk mi innen Erdélyből mi, magyarok a szomszédban zajló háború árnyékában, mint békét. A 21. században sincs béke nélkül biztonság, nincs szabadság, fölszámolódik az emberi méltóság.

Mi, magyarok megtanultuk a leckét 1848-ban, de megtanultuk 1956-ban is. Mindkét nagy forradalmunk azt bizonyítja, hogy 1848-ban a cári, 1956-ban a szovjet hadsereg nem a szabadság hírnöke volt. Onnan nem jött szabadság, és a Mikó-vár parancsnoka, Gál Sándor és székely serege sem a felszabadító sereget üdvözölte az orosz cári megszállókban.

És azt is megtanultuk a történelemből, hogyha a szomszédban veszélyben a szabadság, akkor nekünk sem lehet nyugodt az álmunk. Az elnyomás olyan, mint a járvány: könnyen ragályossá válik.

Mert a szabadság fogalma ugyan egyszerű, de maga a szabadság törékeny jószág. Mindig vigyázni kell rá, óvni, mert mindig van, aki kikezdje. Az erdélyi magyarok a legnehezebb időkben sem fogadták el a méltánytalanságot és az elnyomást. Az elmúlt 30 évben sem volt másképp.

A forradalom egykori hármas jelszava, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség ma is időszerű.

A testvériség talán ma inkább egyetértést jelent. Az egyetértés csak a kölcsönös bizalom megteremtésével erősödhet meg. Nekünk egyetértésre kell törekednünk a jövőt illetően. Egyetértésre a mi közösségünkön belül, mert az ad kellő erőt és hátszelet mindannyiunknak. Majd egyetértésre kell törekednünk a többséggel, hiszen ha a történelem ura idehelyezett bennünket egymás mellé, akkor az egyetértés a jövőbeli nagy célokat illetően a szabadságot garantálhatja.

Az egyenlőség pedig ma is azt jelenti, hogy egyenlőek vagyunk a törvények előtt, az állam nem játszhatja ki a törvényt a polgárai ellen, és egyenlő esélyt nyújt az állam mindannyiunk számára, és az már az egyén felelőssége, hogy ezzel hogyan él.

Mi mást kívánhatnánk mi ma, mint szabadságot, egyetértést és egyenlőséget, s legfőképpen békét.

Hölgyeim és Uraim!

Ma is fel-fellángol a magyargyűlölet. Ma is látjuk, hogy tele van a vidék magyargyűlölő ámokfutókkal, ma is előjönnek az előítéletek és a félelmek. És én mégis azt mondom, hogy minden nehézség ellenére van okunk a bizakodásra. Azért, mert van egyetértés. Azért, mert van erőnk.

Olyan munkát végzünk a közösségünk bizalmából, amely mindig célt és értelmet ad a küzdelmeinknek, és ma magyarként élni Romániában biztosan jobb, mint 30, 35 vagy 40 évvel ezelőtt.

A kormányzás nemcsak a beleszólás szabadságát jelenti, hanem mindenekelőtt annak a lehetőségét és felelősségét is, hogy a rendelkezésünkre álló eszközeinkkel a magyarok ügyét szolgáljuk.

Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy a mi Szövetségünk él ezzel a lehetőséggel és felelősséggel. Minden nehézség ellenére – és van abból jó bőven, kijut abból ennek a nemzedéknek is – megőriztük a közösség biztonságát, megőriztük a békét, és ez szabadságot jelent, és igen, fejlesztjük Erdélyt, fejlesztjük Székelyföldet, fejlesztjük Csíkországot, építjük a mi közösségeinket.

Megvédtük a családokat, a gazdaságot és a munkahelyeket, és bár mi sem tudjuk legyőzni azt, amit nem mi okoztunk – a gazdasági krízist és az inflációt –, de a kormányzat eszközeivel annak brutális következményeit talán kivédtük.

Tisztelt ünneplők!

Van egy régi kínai átok, amely azt mondja, hogy élj izgalmas időket. Ezek most valóban izgalmas idők. Én személyesen jobban örültem volna annak, ha 2023-ban március 15-én teljesen unalmas körülmények között ünnepelnénk, és önfeledten örülnénk a szabadságnak, és tisztelegnénk a szabadságharcosok előtt.

Mégis azt mondom, hogy ma minden baj ellenére legalább annyi okunk van bizakodni, mint amennyi félni.

Ezért bizakodva emlékezzünk Erdély-szerte a magyar szabadságharcosokra és arra a nagyszerű küzdelemre, amely modern nemzetté formálta a magyarságot. Ez a bámulatos tett ma is lebegjen előttünk világtoronyként, és erősítsen meg abban a hitben, hogy 175 év távlatából is ébren tarthatjuk a reményt, hogy itthon, a szülőföldön lehet és érdemes tervezni, lehet szabad, jó és teljes életet élni.

A Mikó-vár pedig emlékeztessen arra, hogy a mindenkori várainkat védeni kell, mert az ad biztonságot nekünk, és a 200 évvel ezelőtt született Petőfi Sándor pedig azt a példát mutassa fel számunkra továbbra is, amely a szabadságharc lelkét, tüzét életben tartotta.

Éljenek a márciusi ifjak! Éljen a mi mindig küzdő és a szabadságot szerető közösségünk!