Miniszter Úr!

Stimate Domnule Primar, Domnule Președinte!

Excellenciás Püspök Úr, Főesperes Úr!

Tisztelt egyházi és világi méltóságok!

Hölgyeim és Uraim!

Október 6-a egyike a legmélyebbre vésett nemzeti emlékeinknek.

Ezen a napon emlékezünk a vértanúkra, a szabadságharc hőseire, az elbukott forradalomra. Ám az emlékezés nemcsak a gyászról, nemcsak a veszteségről szól még itt, Aradon sem, ahol a város közössége szemtanúként szenvedte el az idegen önkény kegyetlen erőfitogtatását.

A mai nap a bátorságról, a kitartásról, az önfeláldozás nagyságáról, a szabadság iránti elkötelezettségről is szól. Így nemcsak tizenhárom hős katonát siratunk, hanem dicsőítjük azt a törekvést és hitet is, amely az ő áldozatukban testesült meg.

És amikor emlékezés közben a történelem égboltját fürkésszük, igyekszünk tanulni is belőle.

Jogosan tesszük fel a kérdést, az ő helyükben mi hogyan cselekedtünk volna. És mindannyian azt szeretnénk hinni magunkról, hogy vállaltuk volna az áldozatot, mert az emberi méltóság és szabadság mindannyiunk számára a teremtő ajándéka.

És tanulni nem csak a 13 aradi vértanútól lehet.

Lenkey János maga is itt raboskodott, és a kivégzést csak azért kerülte el, mert a rabság során – de annak körülményeitől minden bizonnyal nem függetlenül – megőrült. És az még a féktelen önkény urának, Haynaunak is sok lett volna, hogy egy elméjét vesztett embert akasszon.

De Lenkey története nem csak ezért emlékezetes számunkra, mert megőrült a börtönben.

Elsősorban talán azért kell ma róla is beszélnünk, mert valami nagyon fontosat mond el nekünk a szabadságról.

Ugyanis mi is sokat tudunk a szabadságról, de soha nem tudunk eleget.

Tudjuk, hogy mindig, minden korban meg kell küzdeni érte. Tudjuk, hogy romlandó termék: ha nem gondozzák, elpusztul. Bár elidegeníthetetlen része az emberi természetnek, kell ápolni és tanítani minden nemzedéknek.

Lenkey János története azt mutatja, hogy a szabadságot választani nem kényszer, hanem tudatos döntés kérdése.  Senki sem kényszeríthető arra, hogy szabad legyen.  A szabadság választása mindig személyes döntés.

Ahhoz, hogy a szabadságharc hősévé váljon és végül az aradi várbörtönben végezze, Lenkey Jánost seregének valósággal el kellett rabolnia Galíciából. Amikor magyar földre értek, Lenkey is a szabadságot választotta, a serege élére állt és úgy döntött: meg fog harcolni a magyar szabadságért.

Egy véletlen hős, mondhatnánk. De a felismerést döntés, és a döntést tettek sora követte. Ezt a döntést azonban magának Lenkey Jánosnak kellett meghoznia.

Tehát ismételjük el mindig, amikor nehéz helyzetben vagyunk, hogy a szabadságot választani, a jót választani személyes döntés kérdése. Ezt soha nem lehet másra átruházni.

Hölgyeim és uraim!

Október 6-a számos tanulsága között könnyen szembeötlik egy másik.

Az aradi vértanúk jelentős része nem magyar embernek született, de magyar szabadságharcosként és a szabadság védelmezőjeként halt meg.

Az identitás tehát nem csak adottság, döntés is lehet.

Damjanich, Knézich, Leiningen-Westerburg és sokan mások: a magyar identitást választották, mert akkoriban ez jelentette a szabadság választását. Ahogy 1789-ben a francia, úgy 1848-49-ben Európában a szabadság nyelve a magyar volt.

A 48-as szabadságharc egyik nagysága éppen abban rejlik, hogy közös nevezőre tudta hozni különböző nemzetek fiait és lányait.

Mint az aradi vértanúkat, akik voltaképpen a halálukban lettek igazán magyarrá, a magyar nemzet tiszteletbeli fiaivá, a szabadságharcért hozott személyes áldozat szimbólumaivá.

Mert a szabadság egyesít.

Európa legnagyobb kisebbsége akkor sem etnikai alapú volt, hanem azok alkották, akik szabadság nélkül éltek, de szabadságra vágytak.

És végül, hölgyeim és uraim, van egy harmadik, számunkra is érvényes tanulság is. Hogyha hagyjuk, hogy a fejünkre nőjön az állam, akkor etnikai hovatartozásunktól függetlenül másodrangú polgárokká, kiszolgáltatott emberekké válunk.

A szabadságért és az emberi méltóságért mindig szövetséget lehet és mindig szövetséget kell kötni. Ez ma azt jelenti, hogy együtt közösen tudjuk megállítani az intézmények mögé bújó bürokraták túlhatalmát és az észszerűség határán túl terjeszkedő államot. Ma ismét együtt tudjuk az állam és a társadalom között létező láthatatlan szerződést újraírni, a felborult egyensúlyt helyreállítani. Mert az államnak kell mindenkor a polgárért lennie és nem fordítva.

A szabadságharc idején a szabadságszerető polgárok együtt kockáztatták életüket a hazáért és a haladásért. Ezek a kivételes idők, amikor együtt tudunk a szabadságért harcolni, mindig visszatérnek.

Ma a bürokráciával nő hatalmassá és uralkodik az állam fölöttünk. Nem akasztófával és nem guillotine-nal, hanem a ghișeu-val és a rettenetes szabályozással.

Tudom, hogy arra a kérdésre, hogy ma szabadok vagyunk-e, az első és ösztönösen jövő válaszunk az, hogy igen. A kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel a szabadsággal.

A szabadságunk ugyanis megvan, de nap mint nap érezni lehet azokat a korlátokat, amelyekkel gúzsba köt és fejünkre nő, elszívja tőlünk a levegőt a mindenen elhatalmasodó intézmény. Érezzük nap mint nap azt, ahogyan a szabad gondolkodást, a szabad véleménynyilvánítást ideológiai bélyeggel illetik, majd eltörlik mindazokat, akik nem fogadják el a többséginek gondolt és mondott irányt.

Ezen kell változtatni! Ezt ma bátorsággal, a szabad szólás és a szabadon gondolkodás fegyverével tehetjük meg.

Az 1848-as szabadságharc hősei fegyvert ragadtak a nemzet szabadságáért, mert hitték, hogy a szabadság és függetlenség olyan értékek, amelyekért megéri küzdeni, akár az életük árán is. Az ő áldozatuk vezetett oda, hogy ma szabadon élhetünk. Ám a szabadság kivívása nem olyan, mint győztes gólt rúgni a döntőben; folyamatos munkát, folyamatos harcot, folyamatos őrzést igényel.

És igen, ma már nem a csatamezőn küzdünk a szabadságunkért, de a harc nem ért véget. A modern idők új kihívásokat hoztak. A régi fegyverek helyett ma egy másik eszközt kaptunk: megkaptuk azt, hogy mi döntsünk a sorsunkról. Ma azzal harcolunk, ahogyan részt veszünk a közéletben. Azzal harcolunk, ahogyan véleményt mondunk a dolgokról. És azzal harcolunk, ahogyan meghatározzuk, hogy milyen legyen a jövőnk. És ezt soha nem bízhatjuk másokra! Minden egyes szavazat egy lépés a szabadság megőrzése, az elveszett szabadság visszaszerzése felé. Egy olyan eszköz, amellyel visszavehetjük azt, ami mindig a miénk kell hogy legyen: a szabad életet.

És ezzel alakítjuk a jövőnket. Igen, minden egyes ember, minden egyes magyar ember Erdélyben, Bánságban és a Partiumban eldöntheti, hogy hogyan nézzen ki a mi jövőnk itthon a szülőföldünkön.

Ma, amikor fejet hajtunk az aradi vértanúk emléke előtt, gondoljunk arra, hogy ez nemcsak emlékezés, de kötelességvállalás is. Nem elegendő csak megemlékezni, hanem tenni is kell azért, hogy az ő küzdelmük eredménye, a szabadság és a túlhatalmát érvényesítő állam elleni küzdelem megmaradjon a jövő generációi számára. Ma a józan ész forradalmára van szükség. Arra van szükség, hogy teret és hatalmat kapjon a józan gondolkodás. Az igazítsa a jövőnket, és ne a valóság újraírásának egyik vagy másik tetszetős ideológiája.

Éljen a magyar szabadság!

Köszönöm, hogy meghallgattak!