Néhány jó oka és hosszú sora van annak, hogy itt állhatunk október 6-án Aradon és a szabadságharc vértanúira emlékezhetünk. Azokra a bátor férfiakra és a sok-sok tízezer ismert vagy ismeretlen társukra, férfiakra és nőkre, akik, ha kellett, fegyverrel, és mint a vértanúk sorsa is mutatja: ha kellett, életük árán is védelmezték a szabadságot.

A szabadság lényegénél fogva mindenkié. Ha valakit kirekesztenek belőle, akkor az már nem szabadság.

Mondhatom másképpen is: ha a szabadság mindenkié, akkor az érte vívott küzdelem is az. A Magyarországon vagy a román fejedelemségekben, Galíciában és Lengyelországban 1848-ban kirobbant forradalmak mindegyike fontos fejezete volt a kelet-európai országok hosszú, több évszázados szabadság-történetének.

A tágabban vett térségben, amelyben élünk, Kelet-Európában, a szabadság 1989-ben nyerte el mai – és a korábbiaknál talán tartósabb – formáját.  De kellett ehhez 1848 forradalmi éve épp úgy, mint az 1953-as berlini felkelés, az ’56-os budapesti forradalom, a ’68-as Prágai tavasz vagy az 1980-as Szolidaritás Mozgalom Lengyelországban.

A szabadságban és az emberi méltóságban mindannyian osztozunk, és egymás szabadságharcaiból tanulunk.

Nos, ha 1848-tól számítom, 141 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Kelet-Európában a tartósnak tűnő szabadság felépülhessen végre. Ezért mondom azt, hogy hosszú sora van annak, hogy ma nyugodtan ünnepelhetünk. Szabadon. Szabadságban.

A mi szabadságunknak ma van még egy korlátja, apropó osztrákok! Földhözragadt dolgokról is beszélünk, akkor, amikor emlékezünk, és itt van, mindannyian érezzük, Schengen! Nem teljes az itt élő emberek szabadsága, mert az osztrákok ma is tudnak akadályokat gördíteni elénk. Igazi, valós indok nélkül akadályozzák a szabadság kiteljesedését itt Aradon, Erdélyben, Romániában, megvétozzák azt, hogy szabadon közlekedhessünk; aki az innen pár km-re levő határon egyetlennegyszer átutazott az elmúlt években át akar menni, hosszú órákat állhatott sorba; ennek meg kell változnia!

Azt is tudjuk, sajnos azt is tapasztaltuk, leginkább itt, Kelet-Európában, hogy az, ami ma nyugalomnak tűnik, nem lehet mindig teljes.

Hiszen a szabadság nem sziklaszilárd építmény, bár annak tűnik, annak szeretnénk látni. Inkább hasonlít egy göcsörtös fához, mint egy katedrálishoz vagy erődítményhez, melyet időnként tatarozni kell, de alapjai mindig szilárdan állnak. Egy fát, mint amilyen a szabadság fája is, minden évben gondozni kell – figyelni rá folyamatosan. Foglalkozni kell vele. Mert lehet, hogy nem azonnal, de biztosan elpusztul, ha hosszabb ideig nem figyelünk rá.

Két történetet szeretnék ma itt elmesélni, hogy mindez jobban érthető legyen.

Éppen évszázada, 1923-ban az akkori hatalom úgy döntött, hogy bedeszkázza ezt a szobrot, – két évre rá pedig el is bontotta. Az elmúlt 100 esztendőben az aradi Szabadság-szobor 81 éven át rejtve volt a város polgárai elől. Fogságban volt. Elzárva. Ő volt az elrejtett szabadság!

Az egy dolog, hogy a mindenkori hatalom butának bizonyul, ha azt gondolja, hogy egy eszmét el lehet tüntetni, ha azt gondolja, hogyha eltünteti az eszmét megtestesítő anyagot, akkor maga az eszme is eltűnik, elmúlik.

Butaság és elkövetik mégis – újra és újra ezt a hibát.

Mert ha nincs a kő, amibe a szobrot faragták, attól még az eszme marad. Be lehet tiltani szobrot, könyvet, színielőadást, zeneművet, költséghatékonyságra hivatkozva meg lehet kurtítani a kultúrát és annak intézményeit, ahogyan arra volt is próbálkozás az elmúlt hónapokban, de az eszme nem az anyagban, nem a művészi üzenet hordozójában él, hanem az emberi szívben, lélekben, emlékezetben – azt meg nem lehet sem tiltani, sem korlátozni, nem lehet parancsba adni, hogy felejtsünk!

Az emlékezetet legfeljebb el lehet halkítani, a közterületekről a konyhába vagy a nappaliba űzni – de nem lehet megzabolázni. Nem sikerült Haynaunak és nem sikerült utódainak sem.

Az aradi Szabadság-szobor itt volt a város emlékezetében és itt is maradt, hosszú évtizedeken keresztül. Az emlékezet megtartotta, a közösség hite meg visszaállította.

Kisebbségben élve ehhez kellett a többség támogatása is.

Mert ha nem említettem volna még: szabadság nincs tisztelet és bizalom nélkül. Bizalom és tisztelet.

A tisztelet azt jelenti, hogy akkor is elfogadom, amit a másik csinál, ha nem lelkesedem tőle – mert tudom, hogy neki az fontos.

A bizalom pedig azt, hogy kölcsönösen nem gondoljuk egymásról, hogy a másik rosszat akarna nekünk. Ez már egy jó kiindulópont.

A szabadságról mindig emelkedetten beszélünk, pedig ilyen egyszerű dolgok ezek. Hiszen, ha belegondolunk, a szabadság maga is egyszerű állapot kellene, hogy legyen.

Csak éppen a kivívása és a megtartása nem az.

És ehhez kapcsolódik a másik történet, amit szeretnék megosztani Önökkel.

Ez sokkal rövidebb, mint a 48-as forradalom emlékezete vagy az aradi Szabadság szobor története. Alig 4 éves. De ismét csak visszatérünk a mindennapokhoz.

Nem nevezem meg a főszereplőit, mert nem volna illendő, hogy Batthyányval, Damjanichcsal és vértanútársaikkal akár csak egy beszédben emlegessük őket.

Négy évvel ezelőtt néhány szélsőjobboldali ember pártot alapított - egy évvel később már a parlamentben voltak, ma pedig a második legnagyobb politikai erőnek tűnnek az országban.

Maga a történet rövid, de a veszélyek listája hosszú.

Láttuk, mit műveltek az Úzvölgyénél, halljuk, amint fenyegetnek a marosvásárhelyi katolikus líceum kapcsán, vagy összeesküvést szimatolnak egy egyszerű futballmeccs ürügyén is.

Láttunk már ilyet az elmúlt évtizedekben. Nem a gondolatok újak, csak a szereplők és az eszközök.

Ők a szabadság mai ellenségei!

És azt is tudjuk, azt is megtanultuk, mi az ellenszere ennek. Mi a gyógyír arra, amikor a szélsőségesek erősödnek, amikor a gyűlölet hangja nemcsak a kocsmákban és zuglapokban, hanem a Parlamentben is megjelenik.

Hölgyeim és uraim!

Ez a szobor ma azért állhat itt, mert a mi közösségünket nem tiporták el, nem tiporhatták el az évszázadok folyamán, mert volt hitünk és volt erőnk.

Hitünk először is és erőnk a hit után. Hittünk az igazunkban, és erőnk volt annak képviseletére.

Mindkettőre szükség van ma is, szükség lesz a jövő évben is.

Erre a hitre és erre az erőre lesz szükségünk. Mert ha erősek és egységesek vagyunk – akkor jobban védekezünk minden kihívással szemben. Ez a legjobb ellenszer! A hit, az erő, az összefogás.

Lesz tehát mi ellen küzdenünk a jövő évben is.

Barátaim!

Ahhoz, hogy az aradi Szabadság-szobor az elmúlt 100 esztendő utóbbi 19 évében újra köztéren legyen, szabadon, egy eszközre volt szüksége a magyar közösségnek. Egy olyan eszközre, amelyet 1989-ben épített és kezébe vette.

Ez az eszköz a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Mi egy eszköz vagyunk, mi nem a cél vagyunk. A kettőt sosem szabad összetéveszteni!

Az eszköz vagyunk, amelyet ezelőtt több mint 33 évvel a romániai magyarok megalkottak és azóta is használnak.

Egy eszköz vagyunk, amely lehetővé tette a közös sikereket, a közösség sikereit, és lehetővé teszi ma is, hogy magabiztosan, felemelt fejjel haladjunk céljaink eléréséért: közösségi jogaink megszilárdításáért, egy olyan szülőföld építéséért, ahol erős és magyar közösségként élhetünk. Közösségként, nem szétszórt egyénenként.

Sok minden változott az évtizedek során, akár az elmúlt időszakban is.

Mégis van valami, ami nem változott. Először is nem változott meg a testtartásunk, és ez a legfontosabb. Akár a kormányban vagyunk, akár ellenzékben, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Szövetségben politizáló embereknek és az erdélyi magyar embereknek a testtartása nem változott meg.

És nem változott meg az elkötelezettségünk a magyar ügy iránt, a magyar közösség iránt. Nem változott meg az, hogy első helyen az erdélyi, a romániai magyar embereknek a képviselete maradunk, és az ő érdekeiket próbáljuk érvényesíteni minden olyan intézményben, ahol erre lehetőséget kapunk.

Sem a testtartásunk, sem a céljaink nem változtak tehát. Ahogyan nem változtak példaképeink sem.

Példaképeink az 1848-as forradalmárok, közelebbről pedig az aradi vértanúk.

Mert nemcsak nemes eszményeket képviseltek, de nemes jellemek, kiváló személyiségek voltak.

És amikor a jövő év nagy kihívásaira készülünk, tetteikből mindannyian ihletet és erőt merítünk.

Méltóságteljes ünneplést, éljen a szabadság!