Tisztelt emlékezők!

A mai napon az Aradon és Pesten kivégzett forradalmár vértanúkra emlékezünk.

Emléküket őrizzük évről évre, nemzedékről nemzedékre. Hisz számos szobor, emlékmű és a róluk elnevezett számtalan közterület, terek és utcák teszik intézményessé és megkerülhetetlenné az emlékezést.

De azzá teszi az a tény is, hogy a 48-as forradalom és szabadságharc talán a legrégebbi eleme a közösségi emlékezetnek. A mai napig minden olyan családban, amely saját múltját valamennyire számon tartja a nagyszülőkön is túl, szóval a mai napig van emlékünk, van tudásunk egy-egy ősünkről, akinek köze volt a szabadságharchoz. Akár úgy, hogy maga is részt vett benne, akár úgy, hogy ismert valakit, aki harcolt annak idején, vagy harcosokat bújtatott a családja a szabadságharc bukása után, egyszóval a történet részese volt.

Petőfi, Bem apó és a többiek legendái, a népdalok – mai szóval élve – a populáris kultúra számos mozzanata segít abban, hogy 1848-1849 története ne csak a tankönyvek lapjain éljen, ne csak történelem legyen, hanem a közösségünk emlékezetében is jelenné váljon. Olyan, mint a búvópatak. Akkor is csörgedezik, amikor nem látjuk!

Így van ez jól – és vigyáznunk kell arra, hogy így is maradjon.

Október 6-a a nemzeti emlékezet talán legbonyolultabb napja.

Megpróbálom elmagyarázni, hogy miért.

A mai napon egyszerre emlékezünk a szabadságharc vértanúira, arra a 14 különlegesen bátor, különlegesen elvhű hazafira, akik életüket áldozták a magyar és nem csak a magyar szabadságért. Innen nézve gyásznap!

De emlékezünk magára a szabadságharcra is, amely 1849. október 6-án örökre elbukni látszott, hogy alig pár évtized múltán mégis győzedelmeskedjen, céljai és követelései nagyobbrészt teljesüljenek. Ebből a perspektívából nézve ünnepnap!

És mi itt, Aradon tudjuk azt is, hogy az emlékezetnek szabadnak kell lennie. Az emlékezetnek és a cselekvésnek!

Emlékezünk a Szabadság-szobor kiszabadítására.

Október 6-a tehát egyszerre szól, sok egyéb mellett, a mártírok hősiességéről, a szabadság bukásáról és győzelméről és az emlékezés szabadságáról egészen konkrétan.

Hát ezért mondom, hogy ez a mi legbonyolultabb ünnepünk.

Ez az ünnep a már említetteken túl még szól valamiről, pontosabban valakikről, akikről ritkán beszélünk.

Nem emlékezik meg róluk a tankönyv, és nem szokták őket említeni az ünnepi beszédek sem. Nem emlékeznek meg azokról, akik csendben támogatták, esetleg eltűrték vagy ilyen-olyan okok miatt elszenvedték a szabadságharcot. Az ő nevük nem jelenik meg a történelemkönyvekben.

Pedig ott voltak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, vagy ott énekelték a himnuszt a Nemzeti Színházban március 15-én, ott álltak az ügy mögött, és elsőként mondtak igent később is Kossuth Lajos hívó szavára.

Ők azok, akik csendes hősiességükkel másfél éven át fenntartották és lehetségesnek mutatták a szabadság győzelmét. Lehetségesnek mutatták még azután is, hogy a cári orosz csapatok megjelenésével a szabadságharc ügye katonai értelemben eldőlni látszott.

Öregek és főként fiatalok, akik érezték és tudták, hogy a szabadság forrásai mélyen vannak elásva, de tenni akartak és tettek azért, hogy ezek a források szabadon törhessenek felszínre. Nélkülük nem lehetett volna szabadságharc.

Ilyen volt például Imreh Sándor marosvásárhelyi önkéntes honvéd, kinek emlékiratait ezekben a napokban forgattam, és részletesen beszámol 1848-49 történéseiről, pontosan leírja, hogy mi történt azokban a napokban, Ő, egy a sok közül, a forradalom első napjaiban már csatlakozott Kossuth seregéhez és végigharcolta a szabadságharcot.

De a mai nap azokról is szól, akik mindezt elszenvedték.  Azok a nők, azok a gyerekek, azok a családok, akik elveszítették az apát, elveszítették a család fenntartóját, elveszítették a védelmet.

A háború kegyetlen dolog. Mindenki számára az, de különösen annak, aki nem akar részese lenni.

Járulékos veszteség. Így írja le a katonai nyelv a maga szenvtelen precizitásával azoknak az embereknek a halálát, akik nem a küzdő felek közül valók. Azaz a civilekét.

Járulékos veszteség, ha egy eltévedt bomba megsemmisít egy buszpályaudvart reggel 8 órakor. Vagy ha felgyújtja a városi könyvtárat. Vagy ha egy lakóövezetbe csapódik. És akkor még nem beszéltünk azokról az esetekről, amikor mindez nem véletlen.

Egy háborúnak lehetnek nemes céljai. Az 1848-49-es forradalom céljai ilyen célok voltak: a szabadságért, az egyenlőségért és a testvériségért vívták. De mindig, minden háborúnak könyörtelenek az eszközei és borzalmas a valósága.

Hölgyeim és Uraim!

Nem gondoltuk, hogy a mi életünkben, a mi földrajzi környezetünkben, közel hozzánk ismét háború lesz.

Jártam Máramarosszigeten az ukrajnai háború első heteiben. Menekültek tízezrei indultak a határ felé mindenüket hátra hagyva, hogy biztonságban tudhassák magukat és gyermekeiket. A menekültek áradata azóta sem apadt el. Ez is a háború része.

Vannak dolgok, amelyeket természetesnek veszünk és csak akkor ébredünk rá a fontosságukra, amikor veszélybe kerülnek. Ilyen a szabadság, ilyen a béke.

Sokáig azt hihettük mi, Európának ezen a felén, hogy a kettő együtt nem lehetséges. 1945 után lehetségesnek tűnt a béke – a szabadság nélkül, mert látszólag béke volt, de a kommunista diktatúrában szabadság nem volt. 1989 után pedig következett három évtized, amikor úgy tűnt, lehetséges a kettő együtt, egy időben: szabadság és a béke.  

A berlini fal leomlása vagy Ceaușescu bukása után azt gondoltuk, ez könnyen elérhető, és hogyha elértük, akkor így is marad. Bár sokszor mondtuk, mondtam én is, hogy a szabadság nem nyugalmi állapot. Nem olyan, mint egy ház, amit ha felépítettünk, és hogyha elkészül, ott lesz velünk stabilan, csupán időnként kell kimeszelni. Nem, a szabadságot folyamatosan építeni kell, és ha szükséges, meg kell védeni.

1848 forradalmai nélkül mi, magyarok és mi, kelet-európaiak nem lennénk ott, ahol vagyunk. Ezek a forradalmak ugyan akkor, 49-ben elbuktak, de eszméik győzedelmeskedtek évek, évtizedek múltán.

Mára bizonyossággá vált, hogy a béke, akárcsak a szabadság, nem nyugalmi állapot itt, Európában. Ezt látjuk, ezt tapasztaljuk, ezt éljük meg.

Amit ma látunk, ezt bizonyítja. És ahol nincs béke, ott nem lehet szabadság. Ahol nincs szabadság és béke, biztosan sérül az ember méltósága, és ezzel a kör bezárul, mert emberi méltóság nélkül nincs béke, béke nélkül nincs szabadság.

Tisztelt emlékezők!

Ha van ma dolgunk, ha van tennivalónk, akkor az éppen ez: megőrizni a békét, megőrizni a szabadságot. A kettőt együtt. És akkor lesz lehetséges az emberhez méltó élet!

Ez nem könnyű feladat. Hiszen egykor Robert Schuman a következőképpen fogalmazott: „A béke megőrzése csak akkor lehetséges, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk.” Ma úgy látom, nagyon nagy szükségünk van erre, nagyon nagy szüksége van Európának erre a kreativitásra, az ilyen erőfeszítésekre.

Vértanúinkra emlékezve: éljen a béke! Éljen a szabadság!