Vannak terek, ahol sűrűbb a levegő, mint máshol. Amikor egy ilyen téren állunk, a történelem és a közös emlékezet súlya átélhetővé és megérthetővé válik.

A Megbékélés parkja itt Aradon kétségkívül ilyen hely.

Még ma is olyan a ránk magasodó Hungária főalak és az őt körülölelő Harckészség, Áldozatkészség, Ébredő szabadság és Haldokló harcos allegorikus alakjainak a lábainál állni, akár hegymászóként csúcstámadásra készülni.

Kezdetben kapkodjuk a levegőt, dacolunk és próbálunk megküzdeni vele, de végül el kell fogadnunk parányiságunkat, és akkor lassan megnyugszik a szívünk dobogása is.

Bár korábban többször is jártam itt, ezelőtt húsz esztendővel is itt álltam ezen a téren, 2011 óta, 13 éve járok az aradi október 6-i ünnepségekre az RMDSZ elnökeként, de mai napig keresnem kell a szavakat e csodálatos alkotás árnyékában. 

Itt egyidejűvé válik a mi közösségünk és a szoborcsoport 134 éves múltja, a jelen és a jövő.

Kedves ünneplő közösség!

A Szabadság-szobor nekünk, magyaroknak a múlt két nagyon fontos időszakát is jelenti.

Egyrészt a szabadságharc vértanúira emlékeztet, másrészt Zala György alkotásának történetére.

Az elsőre nagyon is kézenfekvően, hiszen évente hajtunk fejet itt az aradi 13 és sok-sok tízezer ismert vagy ismeretlen társuk előtt, akik az életük árán védelmezték a szabadságot. Október 6-áról Aradon már akkor is megemlékeztek, amikor még tilos volt a forradalomra emlékezni – ez a nap nem csupán a város közös emlékezetének, de identitásának is részévé vált.

A szoborról viszont már kevesebb szó esik, pedig hosszú és szövevényes története ma is tanulságul szolgál és segít irányt mutatni az előttünk tornyosuló feladatokban. 

Az aradi Szabadság-szobor létezésének 134 évéből csupán 63 évet töltött szabadságban. Az arány a fogságban és a szabadságban töltött idő között az elmúlt húsz évben sokat javult, de még mindig nem értük el a felező időt.

A szabadságunkat jelentő szimbólumot a Trianoni döntés után eltávolították addigi helyéről és éppen annak a várnak az árkába száműzték, mely a vértanúk kivégzésének helyszíne volt. Micsoda párhuzamosnak tűnő történet és sors. De szerencsére a szobor maga elkerülte a vértanúságot, fizikai valójában is túlélte az idő és az emberi gonoszság próbáját.

81 évnyi hányattatott, kilátástalan, zaklatott sors jutott neki, míg 2004-ben újra köztérre kerülhetett, mert kiszabadítottuk.

A kiszabadítás történetét az akkori főszereplők, többek között Markó Béla, Takács Csaba, Király András és Bognár Levente pedáns memóriája őrzi minden részletében. Az RMDSZ-nek megalakulása első percétől fontos volt a szobor sorsa. Az aradi magyar emberek kérése a Szövetség egyik prioritása volt: a közös emlékezetet helyre állítani, a dolgokat a helyükre tenni. Tudtuk akkor is, hogy nem a múlttal kell birokra kelni, hanem a jelennel és a mában élő emberek előítéleteivel.

Az aradi Szabadság-szobor azért is fontos volt számunkra, mert a szabadságharcnak, és így magának a szabadságnak állít emléket. Nem kell a történelem mély ismerőjének lenni, elegendő, ha nem vagyunk különösebben rosszindulatúak ahhoz, hogy tudjuk: a szabadság lényege az, hogy oszthatatlan, vagyis mindenkié. Csak akkor van szabadságunk, hogyha a mellettünk élő is szabad.

 A szobor történetében benne van az a mérce, amellyel a magyarok szabadságát mérték az elmúlt bő évszázadban itthon szülőföldünkön.

A szobrot eltemették és ez csak az egyik első jele volt mindannak a hosszú, véget érni nem akaró megpróbáltatásnak, amiben utána részünk volt.

Bennünket is eltemettek sokszor, sokszor megülték a torunkat, és mégsem a gyűlölet politikája diadalmaskodott a 20. századon. Ezt bizonyítja a szobor története és erre bizonyíték a mi erős közösségünknek az utolsó 34 esztendeje is. Ebben a történetben pedig ez mindig felemelő, mindig erőt ad! A remény ébren tartása, hogy mindig lesz olyan pillanat, amikor kezünkbe vehetjük sorsunk alakítását. De fel kell ismerni azt a pillanatot és mindig élni kell azzal.  

Hölgyeim és Uraim!

Mindig akadtak olyanok, akik nem hagyták magukat legyőzni, akik hittek és cselekedtek azért, hogy az erdélyi, partiumi, bánsági, máramarosi, moldvai magyarság a szülőföldjén képes legyen megmaradni és értékalkotó közösségként építkezni.

Kós Károly, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Márton Áron, Sütő András nemzedéke hitt és építkezett azzal a makacs kitartással, amellyel Dávid Ferenc térített, Bethlen Gábor kormányzott, vagy Gábor Áron a rézágyúit öntötte.

És ez a makacs hit és kitartó építkezés mozgatta a mi Szövetségünk alapító atyáit is, amikor ’89 után már egy kifáradt közösséget kellett talpra állítani, a jogainkat visszaszerezni vagy éppenséggel kiszabadítani és újra köztérre állítani az aradi Szabadság-szobrot.

A szobor ma sziklaszilárd építmény, ami Arad városhoz és a mi közösségünkhöz szervesen hozzátartozik.

A Szabadság szobor kiszabadítása valamikor egy lehetetlen küldetésnek tűnt, de mi gyakran vállalkozunk a lehetetlenre.

És tanultunk ebből a munkából.

Mi egy sikeres közösséget álmodtunk meg magunknak, amely közösen keres megoldást a problémákra, közösen lép fel, közösen dönt a jövőjéről. Lehetnek közöttünk apró, akár ideológiai viták is, hisz országnyi közösség vagyunk, de a nagy ügyek a vitákat mindig fölülírták.

Megtanultuk azt is, hogy kisebbségben a sikerhez a többséggel való egyetértés szükséges. Kellett ehhez a sikerhez a román kormány jóakarata, kellett a mi meggyőző képességünk 2004-ben, és kellett a magyar kormány támogatása is. Így állhat a Szabadság-szobor ma köztéren.

Hölgyeim és Uraim!

 Időről időre számot vetünk a szabadságunk jelenlegi állapotáról. És egyik állandó következtésünk, hogy nem vagyunk az út végén, mindig újabb és újabb kihívások érnek bennünket. A világ változik, olyan sebességgel történnek a dolgok, hogy az emberi természet alig bír lépést tartani a körülöttünk zajló eseményekkel.

 Dolgok hosszú sora történt velünk csak az elmúlt öt évben is, és azt láttuk, hogy időnként az az érzésünk, hogy feje tetejére állt a világ.

2019-ben, a szobor kiszabadításának 15 éves évfordulóján még nem sejtettük, hogy egy világjárvány fog belerondítani az életünkbe. Nem is gondoltunk arra, hogy szörnyű és értelmetlen háborúk fognak kirobbanni a közeli és távoli szomszédságunkban – azt meg végképp nem, hogy az ezekből következő válságok, a gazdasági és energiaválság, vagy az infláció pedig olyan új környezetet teremtenek, amelyben a szabadság kerül veszélybe.

Európa és a világ hosszú-hosszú évtizedek óta nem volt ilyen nehéz helyzetben. Hosszú évtizedek óta nem kellett egyszerre ennyiféle kihívásra választ adnia. Hosszú ideje nem éreztük azt, hogy egyszerre ennyi minden veszélyezteti megszokott életformánkat, a jólétet, a kiszámíthatóságot, a biztonságot és a szabadságot.

Dühös, csalódott embereket látunk, akik elvesztették biztonságérzetüket és kiszámíthatóságra vágynak.

A csalódottság, amit Európa-szerte látunk, magával hozta a politikával szembeni általános csalódottságot is. A düh, a frusztráció pedig táptalajt adott annak, amiről egy ideje azt hittük, hogy már nem fog nagy erővel feltámadni Romániában: ez pedig a gyűlölet politikája, a magyarellenes, szélsőséges politika, amely egyre hangosabb és egyre agresszívebb.

A kisebbségi létnek mindig van egyfajta bizonytalansága. Tudjuk, hogy azt, amit kivívtunk és elértünk, soha nem tudhatjuk teljes biztonságban – a szabadság göcsörtös fáját nemcsak ápolni kell, hogy el ne száradjon, de figyelni az időjárásra is, hiszen már egy erősebb villámlás is pusztító lehet.

És mostanság villámlik rendesen!

A gyűlölet villámjai azoktól érkeznek, akik a huszadik század sötét évtizedeiből táplálkoznak és ugyanolyan sötétségbe vinnének bennünket. Ők a szabadság ellenségei. Ha mi gyengülünk, ők erősödnek. És ha gyengék vagyunk, nem tudjuk megakadályozni, hogy hiénaként lecsapjanak ránk – és mindarra, amit az elmúlt három és fél évtized alatt kiküzdöttünk magunknak, és amire joggal vagyunk büszkék.

 Tisztelt Ünneplők!

 Érdemes ezért érdemes alaposan végiggondolni, hogy mi a teendőnk – és megtervezni a sikerhez vezető lépéseket.

Zala György, az aradi Szabadság-szobor mestere nemcsak tehetségéről volt híres, hanem arról is, hogy gondosan megtervezte a gyártás folyamatát. Tudjuk, hogy egy szobor megalkotása sokban különbözik más művészi alkotások folyamatától.

Azt javaslom tehát, hogy tanuljunk Zala Györgytől. Ne csak megálmodjuk, ne csak papíron lemodelezzük azt, hogy mit szeretnénk, hogy mit alkotunk, hanem az utolsó lépésig tervezzük meg azt. Tervezzük meg azt, hogy mi fog történni 2024-ben, mi fog történni az azt követő évtizedben.

Ezért mondom én innen bátran ma, hogy június 9-én azért menjünk el minél nagyobb számban szavazni, hogy megőrizzük hangunkat Európában és alkotó részesei lehessünk a változásoknak. Soha ne fogadjuk el, ne higgyük el, hogy mi nem számítunk! Soha ne fogadjuk el, hogy a mi hangunk, a mi erőnk nem hallatszik, és nem számít.

És menjünk el szavazni azért is, hogy megőrizzük erőnket a partiumi, erdélyi és székelyföldi önkormányzatokban, mert helyettünk ezt a feladatot senki sem végzi el. Ezelőtt 20 esztendővel is mi végeztük el azt a feladatot, amelyet a közösség ránk szabott, és amelyet mi vállaltunk. Ha mi nem vagyunk ott, a mi érdekünkben senki nem fog szót emelni.

Aztán lesz még egy feladatunk ősszel, és egy újabb feladatunk majd ez év végén. De azt is megtanultuk, hogy mindig a következő kihívásra összpontosítsunk.

Én biztos vagyok abban, hogy ma nincs olyan magyar ember, aki ha választani kellene a szoborcsoport alakjai közül, akkor nem a Harc- vagy az Áldozatkészséget választaná. Az lenne a helyes választás.

Cselekedjünk hát mi is így azért, hogy tíz év múlva, húsz éve múlva, vagy akár a gyerekeink, unokáink idejében ez a szobor itt álljon és az örökké tartó szabadságot hirdesse.