Tisztelt kongresszusi küldöttek!

Tisztelt elnökség!

Hölgyeim és Uraim!

Kedves Barátaim!

Kétévente tartunk kongresszust, és akkor, amikor nincs igazából elnökválasztás, akkor természetesen könnyebb dolgunk van, de nehezebb is.

Korszakhatáron állunk.

Ezért ma két feladatunk van. Egyrészt megemlékezünk a Szövetség 35 évéről, de nem azért, hogy nosztalgiázzunk, hanem azért, hogy tanuljunk, azért, hogy tanuljunk, hogy erőt merítsünk belőle az előttünk álló időszakhoz. A másik cél az, hogy beszéljünk a jövőről, beszéljünk az előttünk álló feladatokról.

Harmincöt esztendővel ezelőtt egy megtépázott közösség állt a diktatúra romjai között. A kulturális és nyelvi identitásunk eltörlési kísérleteinek évtizedei után látszólag a semmiből kellett kezdeni, de a gyökerek életképesek voltak.

Az alapító nemzedék tudta: olyan szervezetre van szükség, amely a visszakapott szabadságot közösségépítésre, a közösségi jogok kivívására, intézményalapításra, politikai és társadalmi képviseletre használja.

Ezért és akkor született meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.

Harmincöt év alatt voltak komoly sikereink, voltak kudarcaink, de minden mélypont után felálltunk, és mindig erősebben folytattuk az építkezést.

Mint a fa, amelyet megtépáz a szél, de gyökerei mélyre kapaszkodnak, és minden vihar után új hajtásokat hoz. Ez a mi történetünk: gyökerek és új hajtások.

Mindig képesek voltunk megújulni, a múlt tapasztalatait be tudtuk építeni a döntésekbe és bár a jövőt pontosan kitalálni nem tudtuk, mindig meghatároztuk a közösségi céljainkat. Ezeket követve, sokszor erőnket is meghaladva, de formáltuk a jövőt.

A Covid alatt számos egyéb mellett egy új szót is megtanultunk: ez a reziliencia. Gyorsan kiderült, hogy ezt mi már rég alkalmazzuk politikai és közösségi munkánkban. Ez számunkra nem egy elvont politikai fogalom.

A reziliencia számunkra az is, amikor Marosvásárhely fekete márciusa után nem engedtük el a várost. Amikor a kommunista diktatúra bukása után vissza kellett szerezni az iskolákat, az elrabolt ingatlanokat, a földet, az erdőt.

A reziliencia az, amikor egy közösség képes erőt meríteni a veszteségeiből, a megpróbáltatásokból és minden támadásra azzal felel: „itt maradunk”.

A reziliencia az is, hogyha kell többször újrakezdjük, de a céljainkat és értékeinket nem adjuk fel. Sem a zászlót, sem a himnuszokat, sem a szimbólumokat. Ez év őszétől évtizedes gáncsoskodás után, Marosvásárhelyen újraindítottuk a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus iskolát. Ez is reziliencia.

Ma, 35 év után, büszkén mondhatjuk, hogy igen, reziliens közösség vagyunk. Olyan közösség, amelyet nem törtek meg sem a történelmi viharok, sem a politikai széljárások. Olyan közösség, amely soha nem adta fel és nem adja fel. Olyan közösség, amely minden új nemzedéknek át tudta adni a hitet: érdemes itt élni, érdemes a szülőföldön dolgozni, családot alapítani.

Ez a mi titkos receptünk, kedves barátaim. Ez a mi nagy erőnk. Nem csak a Szövetség ereje: az egész közösségé.

Mindenkié, aki az elmúlt 35 esztendőben a közös munkához hozzátette a maga részét: az egyszerű embereké, akik sokszor napestig dolgoznak, a tanítóké és tanároké, lelkészeké, intézményvezetőké, vállalkozóké, a földeken dolgozó embereké, a fiataloké és időseké. Tömbben és szórványban élő közösségeké. Minden egyes szülőnek benne van a munkája, aki ragaszkodik hozzá, hogy a gyermekét magyar iskolába írassa.

Ezért van ma is jövőnk Erdélyben. Nem azért, mert könnyű volt, hanem azért, mert minden nehézség után újra talpra tudtunk állni. Az erdélyi magyarság nemcsak túlélő közösség, hanem újjáépítő közösség is.

A Szövetség hatalmas erénye, hogy megőrizte az egységet. A legnagyobb kihívások ezt illetően az első évtizedekben voltak, de ma sincs okunk panaszra. Türelemre volt szükség és rengeteg bölcsességre. Próbáltak kívülről és belülről szétszakítani – de 35 év után is együtt vagyunk. És amíg egységben maradunk, addig van erőnk, van jövőnk.

Az egység nem csupán politikai eszköz, hanem életbiztosítás a magyar közösség számára. Ezt nyugodtan értelmezhetjük erkölcsi parancsként is, hölgyeim és uraim!

Harmincöt év alatt visszavettük egy részét annak, amit a kommunisták elraboltak, és újat építettünk ott, ahol hiány volt.

Visszaszereztük a magyar szót a közterekre, a nyelvet az oktatásba, a kultúrát a városokba és falvakba. És minden visszaszerzett iskola, minden megnyitott intézmény, minden kiharcolt jog azt üzeni: itthon vagyunk, és itthon maradunk.

Tisztelt küldöttek,

Kedves Barátaim,

ez a 35 év, ha már van egy ilyen szép új szó, a közösségi reziliencia története. Bár a közösségünk soraiból is nagy az elvándorlás, de sikerült megőrizni arányainkat, sikerült megőrizni szervezettségünket, életképes közösség vagyunk.

Újra meg újra bebizonyítottuk: a romániai magyar közösség nem pusztán elszenvedi a történelmet, hanem alakítja is. Nem sodródunk, hanem irányt mutatunk.

Harmincöt év alatt mindannyian dolgoztunk azért, hogy a szülőföld ne emlék legyen, hanem lehetőség. A kivívott jogok, a működő intézmények, a magyar iskolák, bölcsődék és közösségi terek mellett a megújuló települések is mind azt üzenik: Erdélyben van magyar jövő.

Harmincöt év alatt bebizonyítottuk, hogy a romániai magyar közösség több, mint kisebbség. Mi államalkotó közösség vagyunk. Hozzájárultunk ehhez az országhoz munkánkkal, adóinkkal, gazdáinkkal, tanárainkkal, orvosainkkal, sportolóinkkal, gyerekeinkkel, az általunk megteremtett összes kulturális és gazdasági értékkel.

Nemcsak kértünk, hanem adtunk is.

Sőt! Többet adtunk, mint amennyit kértünk! Többet adtunk, mint amennyit kaptunk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Amikor visszanézek erre a 35 esztendőre, nem győzelmi jelentést írok. Nem diadalokról szól ez a történet, hanem kitartásról, munkáról, áldozatról. Álmokról, kudarcokról és sikerekről. Emberek, családok, közösségek történeteiről és sorsáról.

Van még valami, amit megtanultunk 35 év alatt: számunkra a jövő nem ígéret. Számunkra a jövő feladat. Az a dolgunk, hogy ne csak a múltat őrizzük, hanem a jövőt is megépítsük.

Harmincöt év után azt mondhatjuk: van mire büszkének lennünk, de ennyivel nem elégedhetünk meg. Az igazi kérdés nem az, hogy lesz-e jövőnk. Hanem az, hogy milyen jövőt leszünk képesek építeni. És erre a kérdésre nekünk kell választ adnunk – itt, Erdélyben, együtt.

Tisztelt Kongresszus!

Mielőtt tovább mennénk, hadd beszéljek egy fájó sebről. Ezt a sebet néhány hónappal ezelőtt látszólag a természet ejtette rajtunk, de mögötte az emberi hanyagság és közöny áll. Parajdon idén nemcsak a sóbánya sérült súlyosan, hanem a közösség megélhetése és az embereknek az államba vetett megmaradt bizalma is.

A figyelmeztető jelek régen ott voltak – szakértői jelentések, civil hangok, mind ugyanazt mondták: baj lesz, ha a bányát működtető országos vállalat nem intézkedik, nem végzi el a feladatát, nem hajtja végre a beruházásokat, nem orvosolja a fokozatosan kibontakozó bajt, de ők közben szinte semmit nem tettek!

Egymásra mutogattak, folyamatosan hárították a felelősséget és ma az egykori parajdi sóbánya, annak turisztikai, gyógyászati és ipari részei egyaránt megsemmisültek.

A parajdi katasztrófa felvetette azt a kérdést is: hogy amikor baj van mi mozdulunk-e egymás felé, segítünk-e egymáson?

És a válasz nagyon határozottan az, hogy igen.

Segítettek azok is, akiknek kevesük van és volt, segített mindenki a maga lehetőségei szerint: önkéntesek, művészek, civil szervezetek, kormányok és ott volt a mi Szövetségünk. Mindenki tette a dolgát. A bányát, sajnos, nem tudtuk megmenteni. 

Eltelt négy hónap a katasztrófa óta, de a felelősöket nem találták még meg. A vízügy országos igazagatóját leváltották, ám az Országos Sóvállalat élén még ugyanaz az ember áll, akinek mandátuma alatt ez a vállalat az elmúlt évtizedek legnagyobb veszteségét könyvelheti el.

 A mi közösségünk nem fog belenyugodni abba, hogy következmények nélküli országban éljünk.

Mi a felelősség kultúrájában hiszünk – ahol nem a hódokra, nem a természetre, nem az esőre mutogatunk, hanem szembenézünk a valósággal. Mert csak abból lehet jövőt építeni, ami igaz.

Tisztelt Kongresszus! Tisztelt Küldöttek! Hölgyeim és uraim!

Mint mondottam, korszakhatáron állunk. A világ körülöttünk gyorsabban változik, mint valaha. Háború zajlik a szomszédunkban, Európában egyszerre többféle válság gyötri a társadalmakat.

Vannak, akik a régi utakat akarják tovább építeni, mások új utakat keresnek, új utakat építenek. Van, aki fölismeri a kor kihívásait és van, aki reggel apró sminkkel próbálja elfedni az egyre sűrűbb ráncokat, de a végére elmossa arcáról a sminket a reggel.

A világban új rend van kialakulóban. Ezt ma már senki sem vonja kétségbe, és senki nem képes megmondani, hogy ezek a mély tektonikus mozgások mikor nyugszanak le, és milyen politikai, milyen gazdasági, milyen társadalmi tájat hagynak maguk után.

Itt, a periférián ennek ránk is hatása van, hatása lesz a következő években is, s bár mi ezeket sem irányítani, sem igazából befolyásolni nem tudjuk, azt az intellektuális erőfeszítést nem spórolhatjuk meg, hogy józan ésszel készüljünk a jövőre és irányt szabjunk a közösségünknek.

Romániában a tavaly az elnökválasztás első fordulójának megsemmisítése és a választások megismétlése ez év tavaszán pontosan jelzi azt a felfordulást, azt a bizonytalanságot és reményvesztettséget, amiben az ország lakói élnek.

Politikai rövidlátás lenne a tavaly történtekben csak a tegnapig látni. 2024 eseményeinek megértéséhez ki kell mondanunk: a befejezetlen, az elmaszatolt rendszerváltásig vezetnek a gyökerek.

Ma már számtalan dokumentum és könyv bizonyítja, hogy a volt kommunista politikai rendőrség, a Securitate, illetve azon belül is az egykori szovjet hatalomhoz közel álló hálózat átmentése a ’89 utáni hatalmi struktúrákban élt, és csak a megfelelő pillanatra várt.

A háborús pszichózis, a gazdasági recesszió, a bizonytalanság és a reményvesztettség egyik oldalon, másik oldalon az előző kormány katasztrofális politikai döntései, stratégiai vaksága, taktikai mámora, a mainstream-től való elfordulás, kiábrándulás, a hírfogyasztás és a klasszikus média totális átalakulása elhozta a megfelelő pillanatot.

Az eredmény ismert, a hatásai máig nem múltak el.

Fölmerül a kérdés, hol voltak a politikai döntéshozók és egyáltalán milyen tájékoztatást kaptak a jól felszerelt és nagy költségvetésből működő hírszerzési intézményektől.

Míg évtizedeken keresztül a hírszerzés egyik kiemelt műveleti területe a romániai magyar közösség, annak intézményrendszere és politikai vezetőinek megfigyelése volt, a tavaly és különösen az idei elnökválasztáson bebizonyítottuk, hogy nem tőlünk kell félteni az országot.

Ismételjük meg: nem tőlünk kell félteni ezt az országot.

Ideje lenne, hogy ezt máshol pontosan értsék.

Tisztelt kongresszusi küldöttek!

Ma Románia súlyos költségvetési hiánnyal küzd, és ez mindenre rányomja a bélyegét: mindannyiunk életére hatással van.

A mostani helyzet a bizonytalansággal, a bizalmatlansággal, de a felelősséggel és lehetőségekkel is leírható.

Bizonytalanság, mert a gazdaság törékeny, a nemzetközi környezet jobbára kiszámíthatatlan. Ami igaz volt tegnap, az ma már szóba sem kerülhet, és nehéz eldönteni, hogy mi a valóság és mi a fikció. A polgárok joggal érzik, hogy bizonytalanná vált a holnap, roskadozik az alap, és nincs világos irány.

Leírható a felelőséggel is, mert számunkra a felelősség mindenek előtt van. Eddig sem bújtunk ki, ezután sem bújunk ki a felelőség alól, a döntések súlya alól. Azt vállaltuk, hogy bent ülünk a kormányban, már csak abból a meggondolásból is, hogy ameddig az asztalnál ülsz, addig minimális az esélye annak, hogy az étlapon is szerepelj. 

De az asztalnál nemcsak kérdéseink vannak és kéréseink, hanem óriási felelősségünk is. Elsősorban a mi nemzeti és politikai közösségünk iránt.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet. Biztosak voltunk benne már a kormányzás kezdetekor, hogy ezúttal nem az lesz a fő kérdés, hogy hány új befektetési programot indítunk, hanem az, hogy hogyan tesszük rendbe a mások által elrontott dolgokat.

A szocialista és liberális kormányzatnak sikerült a költségvetésen 2023-ban és főleg 2024-ben akkora lyukat ütnie, hogy az űrből a Kínai fal mellett ez is látszik.

Bizalmatlansággal is leírható a helyzet. Az állam nem bízik a polgáraiban, a polgárok miért bíznának az államban? Az emberek nem bíznak egymásban, nem partnerként, hanem vetélytársként tekintenek egymásra, és ott is versenyben állnak egymással, ahol együttműködésre lenne szükség.

De ugyanakkor lehetőség is, mert gyakran válság idején születnek meg a szükséges és elodázott reformok. Mi hiszünk abban, hogy a nehézségeket le fogjuk gyűrni és egy igazságosabb, erősebb és tisztességesebb országot tudunk építeni.

Tisztelt Küldöttek!

A nagyon nehéz, szinte megoldhatatlannak tűnő gondok ellenére azért vállaltuk a kormányzást, mert nem szeretünk félre állni, nem szeretünk a lelátóról bekiabálni, és mert felelősséggel tartozunk a közösségünkért.

Nem hagyhatjuk, hogy mások döntsenek helyettünk! Hogy mások döntsenek helyettünk a magyar iskolákról, a magyar településekről, a magyar családokról. Nem engedhetjük meg, hogy a megszorítások árát a mi közösségünk aránytalanul vagy akár duplán fizesse meg.

2024 decemberében az a tíz százalékos költségvetési hiányt találtunk és a nagyra hízlalt állami apparátust, amely túl sokat költ magára, túl keveset az emberekre és gyatra szolgáltatásokat biztosít a polgárok számára, ez várt bennünket tavaly decemberben. Ahogy mondani szokták: nagy, rosszul működik, de legalább drága. Ez a valóság.

Tudtuk, hogy a költségvetés rendbetételéhez több bevételre és kevesebb kiadásra van szükség. De azt is tudtuk és tudjuk, hogy a közösségünket meg kell védeni. Például úgy, hogy nem lesz kétfordulós polgármester-választás. Úgy, hogy nem engedjük felszámolni a megyéinket. És úgy is, hogy nem olvasztják össze erőszakkal a községeinket.

Számunkra létkérdés, hogy a magyar önkormányzatok, a magyar közösségi intézmények biztonságban legyenek.

Meg kellett és meg kell védenünk az iskoláinkat az összevonástól, a kis létszámú osztályokat a fölszámolástól és a teljes oktatási rendszerünket a kiszolgáltatottságtól.

Nekünk minden nap ki kell mondanunk, és ki is mondjuk, hogy a helyi közösségek jövőjét nem lehet kizárólag Bukarestből dönteni.

Nem vitatjuk, szükség van reformokra, de bármilyen reformnak akkor van értelme, ha a végén az emberek mindennapjait könnyebbé teszi, és főleg igazságosabb társadalmat épít. Ha többen nyernek belőle, mint ahányan veszítenek.

Adót és illetéket emelni nem reform, és nem is jó szívvel fogadtuk el ezt a döntést. Beruházásokat levágni, ösztöndíjakat megnyirbálni nem reform, csupán kelletlen kiigazítása a költségvetésnek. De ahhoz, hogy közép- és hosszútávon elviselhető és finanszírozható legyen a költéségvetési deficit, ma ezeket a lépéseket meg kellett tenni.

Beszéljünk világosan: ekkora költségvetési deficitet, csak ÁFA és különböző illetékek és adók növelésével, valamint a kiadások mérsékelt csökkentésével nem lehet kezelni.

Gazdasági növekedésre van szükség, új beruházásokra, jobb és nagyobb termelékenységre, a gazdaságot ösztönző kormányzati döntésekre. Enélkül nem fog menni!

A reform igazságosabb társadalmat jelent. Például azt, hogy a különleges nyugdíjakat, vagyis a kiváltságosak nyugdíját, meg kell szüntetni. Hogy a bírák és ügyészek, a rendőrök és a katonák nyugdíjkorhatárát meg kell emelni 65 éves korra, mert nem lehet az, hogy valaki 48-49-50 évesen nyugdíjba megy, míg mások még évtizedeken át dolgoznak.

Ez igazságtalan, és nekünk kötelességünk kimondani: a méltányos teherviselés az egyetlen út.

Mi ennek álltunk az élére, és eddig ez az első valódi reform, amit elindítottunk. De hát még hárta van a nagy akadály, az Alkotmánybíróság. Az alkotmánybíróság fölülírhatja ezt, ez viszont az egész kormánykoalíciót egy teljesen új helyzet elé állítja.

Hölgyeim és uraim!

Az RMDSZ-re nem azért van szükség a koalícióban, mert nélkülünk nem lenne többség. Lenne többség, de minden szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy mi vagyunk ebben a koalícióban a garancia.

Garancia arra, hogy a magyar közösség és annak intézményei nem lesznek a válságkezelés járulékos áldozatai.

Garancia arra, hogy a megszorítások idején sem a családok, sem az iskolák, sem az önkormányzatok nem maradnak védelem nélkül.

Garancia arra, hogy a józan ész jelen marad a kormánykoalícióban és mindig megszólal általunk, amikor a koalíciós kollégáinkat elragadja az indulat.

Hölgyeim és Uraim!

Világosan és őszintén kell beszélnünk. Hosszú út előtt állunk. Ezt vállaltuk.

Nem lehet a költségvetés hiányát egyik napról a másikra rendbe tenni. Nem lehet az államot – bár jó lenne – egy tollvonással átalakítani. Az oktatásban és az egészségügyben nem lehet rögtön csodát tenni.

De el kell kezdeni. És mi elkezdtük.

Megkezdtük az állam reformját: kisebb, de erősebb államot akarunk.

Olyat, amely nem önmagára költi az erőforrásait, hanem az emberekre. Amely nem a privilégiumokat védi, hanem a dolgozó családokat. Amely nem a saját apparátusát hizlalja, hanem bölcsődét épít, iskolát, kórházat.

Megkezdtük az oktatás megújítását: a román nyelvi felzárkóztatót, hogy minden magyar diák egyenlő eséllyel állhasson az érettségin. Ez egyszerre oktatási és méltányossági kérdés, és minden gyereket nevelő családnak az óhaja. Mert nem engedhetjük meg, hogy a romám nyelv nem ismerete akadály legyen, amikor a fiatalok jövőjéről van szó. Szükség van a tananyag egyszerűsítésére, csökkentésére, az oktatási módszerek újragondolására. Gondolkodtam, hogy jöjjek a kislányom iskolatáskájával, de ezt a poént évekkel ezelőtt Ödön lelőtte, azóta sajnos semmi sem változott.

Megkezdtük az egészségügy rendbetételét: még mindig a költségvetés nagy része bérekre megy el, de elindult a változás, és célunk, hogy hatékony, betegközpontú ellátás legyen.

Megkezdtük a szociális rendszerek igazságosabbá tételét: kevesebb privilégium, több támogatás azoknak, akik valóban rászorulnak.

Nehéz, sokszor fájdalmas döntésekkel teli időszakot élünk. De hiszem, hogy az erdélyi magyar közösség pontosan tudja: jobb bent lenni, jobb a döntéseket befolyásolni, mint kívülről szemlélni, ahogy mások döntenek rólunk.

Ezért, amikor a jelenről beszélünk, nem a félelem, hanem a bizalom és a bátorság szavaival szólok a jövőről.

A jelen kihívásai megtörhetnek vagy megerősíthetnek bennünket, a mi döntésünk, hogy mi fog történni. Nekünk úgy kell dolgoznunk, hogy ne megtörten, hanem erősebben fejezzük be ezt a munkát: ahogy az elmúlt 35 évben sok vihart túléltünk, úgy ma is képesek leszünk rá.

Mert mi nem sodródunk – mi irányt mutatunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Úgy kell építenünk tovább Erdélyt és az egész országot, hogy abban jó legyen magyarnak lenni, legyen jó családot alapítani, legyen jó tanulni és legyen jó dolgozni.

 Először: biztonságot és reményt kell adnunk a fiataloknak, erőt a közösségnek, kiszámíthatóságot és bizalmat mindenekelőtt egymás iránt.

Én hiszek abban, hogy ez lehetséges. És hiszek abban, hogy meg tudjuk csinálni. Van ehhez erőnk, van tudásunk és van akaratunk.

Nem tudjuk pontosan megmondani, ez lehetetlen, hogy milyen lesz a jövő, de azt igen, hogy milyenné szeretnénk tenni.

Másodszor: igazságosabb országot akarunk és erősebb közösségeket. Olyan országot, amelyben a döntések nagy részét helyben hozzák meg, és ezért küzdünk az önkormányzatok megerősítéséért: szubszidiaritás nélkül nincs valós és nincs sikeres önkormányzat.

Mert egy ország akkor erős, ha a közösségei erősek, egy ország mindig meggyengül, amikor közösségei gyengék és nem bíznak a kormányzatban.

Harmadszor: biztonságos jövőt akarunk a családoknak. A demográfia ma egyre inkább egzisztenciális kérdés, nem üres számoknak a halmaza, nem statisztikák egy Excel-táblázatban. Az igazság az, hogy ha születnek gyerekek, akkor van jövő, ha meg nem, akkor minden más munka és minden eredmény fölöslegessé válhat.

Ezért támogatjuk a családokat: bölcsődékkel, óvodákkal, adókedvezményekkel, lakhatási programokkal. A fiatal családoknak otthont, biztonságot és lehetőséget kell adnunk azért, hogy itthon maradjanak, itthon vállaljanak gyermeket, itthon építsenek jövőt.

A költségvetési válság kezelése nem lehet ok arra, hogy ne hozzon a kormányzat fiatalokat támogató, gyerekvállalást ösztönző, hosszú távú döntéseket. Nincs olyan hét, hogy a koalícióban ezt ne mondanánk el.

Negyedszer: jobb oktatást akarunk. A jövő a családban kezdődik, de a tanteremben dől el. Ha jó iskoláink vannak, akkor erős közösségünk lesz. Ezért kell megőriznünk és fejlesztenünk a magyar nyelvű oktatást, óvodától egyetemig.

Ezért kell több lehetőséget adni a diákoknak, hogy versenyképes tudással induljanak. Ezért küzdünk azért, hogy a román nyelvet másképpen és jobban oktassák. Ezért küzdünk, mert akkor nem lesz hátrányban egyetlen magyar gyermek sem.

És ezért kell bővítenünk a digitális lehetőségeket, hogy a gyerekeink a 21. század iskoláiban tanulhassanak, és a 21.század kihívásaira készüljenek fel.

Ötödször: versenyképes gazdaságra van szükség. Olyan gazdaságot akarunk, amely a helyi vállalkozások erejére épít, ösztönzi őket és a szabad piac feltételeit biztosítja. Ezért a válságkezelés közben is támogatni fogjuk a kis- és középvállalkozásokat, a családi gazdaságokat, az erdélyi termelőket. Segítjük hálózatba szervezni a vállalkozókat, hogy ne csak helyben, hanem országosan és nemzetközileg is erősebbek legyenek.

Nyitunk az innováció felé, mert nem lehet elbújni előle: mesterséges intelligencia, digitális eszközök, új piacok – hogy a fiataloknak ne kelljen választaniuk a szülőföld és más ország között, csak azért, mert máshol jobbak a lehetőségek.

Hatodszor: méltóságot és jogbiztonságot a közösségnek. Minden eddigi eredmény mit sem ér, ha bármikor elvehetik tőlünk. Ezért dolgozunk a kisebbségi törvény elfogadásán, ezért küzdünk a kétnyelvűségért, a szimbólumaink szabad használatáért. És ezért mondjuk újra és újra: mi nem mások ellen, hanem önmagunkért harcolunk. A székely zászló, a székely himnusz nem mások ellen van, hanem értünk. Ezt lehet, hogy nem értik a foci ultrák, de a politikai vezetőknek és a hatóságoknak 35 év után érteniük kell, nincs benne semmi atomfizika, nincs benne rakétatudomány.

Az RMDSZ a Kárpát-medence legsikeresebb politikai innovációja volt az elmúlt 35 évben – és annak is kell maradnia.

Ehhez nekünk is meg kell újulnunk: nem elég őrizni, amit elértünk, tovább is kell építeni.

Olyan erős hálózatokat kell építenünk, olyan erős hálózatokat kell működtetnünk, amelyek széltében és hosszában, földrajzilag és társadalmilag, szellemileg, kulturálisan és korosztályól függetlenül át- és átszövik az erdélyi romániai magyar közösséget. Az erős hálózatok, nem csak összekötnek, hanem megtartanak és az építkezés forrásai is lehetnek.

A szervezeti megújulás azt jelenti, hogy minden nap visszavisszük a józan ész politikáját az emberek közé.

Közelebb lépünk, többet hallgatunk, gyorsabban reagálunk.

Bevonjuk a fiatalokat, használjuk a digitális világ eszközeit, és közben soha nem feledjük: a mi dolgunk, hogy erőt adjunk a mindennapokhoz, és reményt a jövőhöz.

Ezért szükségünk lesz a szervezeti struktúrák újragondolására és átalakítására. Ahogy eddig működtünk, az egy korábbi időszak feladataira felépített, hatékony, jól szervezett modell volt.

Ebből mindent, ami jó, meg kell őrizni, és mindent, ami megérett a változásra, azt meg kell változtatni.

Első lépésként, hölgyeim és uraim, stratégiai igazgatót nevezünk ki, aki a Szövetség közép- és hosszútávú céljainak kidolgozásában, követésében és kommunikálásában segít, összehangolja a politikai, szervezetépítési és közösségszervezési munkát és akivel együtt már holnaptól elkezdjük a 2028-as választási esztendőre való felkészülést.

Erre a feladatara Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az Országos Önkormányzati Tanács elnökét kértem fel, aki elfogadta a felkérést, és nem azt mondom, hogy holnaptól munkához lát, mert már munkához is látott. Árpád, köszönöm szépen!

A kongresszusi dokumentum megírását már ő szervezte, őt kértem arra is, hogy majd bemutassa annak fő elemeit.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

A sebesség századát éljük. A jövő nem valahol messze van. A jövő itt kezdődik. A jövő itt kezdődik, ma, ebben a teremben.

A jövő itt kezdődik, ma, minden egyes erdélyi magyar emberben.

Azokban a fiatalokban, akik most tanulnak, azokban, akik most vállalkoznak, azokban, akik most alapítanak családot.

A jövő azokban a szülőkben testesül meg, akik magyar mesét mondanak este a gyerekeiknek.

A jövő azokban a polgármesterekben, tanítókban, orvosokban válik jelen idejűvé, akik nap mint nap szolgálják a közösséget.

És a jövő ott van az összes nemzedékben, idősekben és fiatalokban, minden olyan polgárban, aki hiszi: Erdélyben nemcsak múltunk van, hanem jövőnk is.

És ha mindez így van, akkor azt mondom: ne féljünk a jelen kihívásaitól, ne féljünk a jövőtől, hanem együtt építsük azt.

Nem kell félni, dolgozni kell. Nem kell panaszkodni, építkezni kell. Nem kell másokra várni, hanem magunkban kell bízni, és egymásra kell számítani. Ebben a munkában én elöl fogok menni, akárcsak eddig. Vannak új ötleteim, terveim, van még valamennyi türelmem és van rengeteg energiám. Együtt fogunk dolgozni a közösségünkért a következő években is!

A következő 35 év nem ígéret, kedves barátaim, hanem feladat. És mi mindannyian készen állunk a feladat elvégzésére.

Köszönöm, hogy meghallgattak!