Immár hagyományosan és magától értetődően ismét a magyar kultúra ünnepére gyűltünk össze. A Himnusz születésének, befejezésének napja ez, így jegyezte fel maga a szerző és így örökítették át a krónikások. Kétszáz éve történt mindez. Hosszú idő, hét nemzedéknyi távolság. A vers születésétől aztán ismét eltelt több mint száz év, amikor a nemzet himnusza lett, és aztán ismét hosszú évtizedek múltak, amíg ezt a tényt Magyarország Alaptörvénye alkotmányos szintre emelte.

Persze, közben is történt egy s más. Például az, amikor az egykori kommunista vezetés eldöntötte, hogy lecseréli Kölcsey himnuszát valami másra, ami számukra könnyebben emészthető. Ne legyen benne Isten, meg áldás, s ha lehet, nemzet se. Mert bármennyire furcsának is tűnik, a woke ideológia előtt már volt próbálkozás arra, hogy mindent, ami nemzeti, azt eltöröljék. Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát kérték fel erre a feladatra, ám ők nem dőltek be a csábító ajánlatnak, hanem minden tekintélyüket bevetve arról győzték meg a kor hatalmasait, hogy miért jó a Himnusz, és miért nem szabad lecserélni azt.

A himnusz közben élte a maga csodálatos életét és beépült a magyar nemzet identitásába.

Hölgyeim és uraim!

Természetes az is, hogy nem lehet a művet az alkotó nélkül ünnepelni, így a mai nap az alkotónak az ünnepe is. Az alkotó, a teremtő ember ünnepe is ez a mai, hisz minden kulturális érték mindenekelőtt és első sorban az azt létrehozó alkotóhoz kötött. Alkotó nélkül tehát nincs mű, kultúra nélkül nincs igazi emberi lét, mert ugyan a fiziológia törvényei a vers, a regény, a novella, a színházi előadás, a zene, vizuális alkotások nélkül is viszik előre az életfunkciókat, ám ez csak lecsupaszított, a transzcendenciát, tehát az ember lényegét nélkülöző lét lenne.

Születésünktől egy kulturális kontextusnak, egy hihetetlenül komplex jelrendszernek a részeként élünk, az formál bennünket és mi magunk is alakítjuk azt. A világban eligazodni is csak akkor és olyan mértékben tudunk, amikor és amilyen mértékben készen áll az a kulturális fegyverzetünk, páncélunk, amely biztonságot nyújt, világítótorony és útjelző cölöp egyszerre.

Ennek az alapja a magyar kultúra!

A kulturális értékteremtés – mint alkotó cselekedet – mindig valamilyen nemzeti kultúrához kötött. Nyelvhez kötött, a nyelv szerkezete és tartalma adta világszemlélethez, gondolathoz, amely maga is nyelv által megformálva kel életre. És igaz ez nemcsak az írott kultúrára, hanem a zenére, színházra, képzőművészetre is, még akkor is, ha ma már senki sem vitatja, hogy van külön zenei nyelv, színházi és vizuális nyelv.

A kultúra múlt, jelen és jövő.

Hozunk valamit magunkkal, a kulturális örökségünk letűnt korok hagymahéjszerű rétegződéseit, amely burok és rejtett tudás egyidőben. Őrizzük, újraértelmezzük, rátámaszkodunk, faggatjuk, nekivetjük a hátunkat.

Ám ennél több is, hisz jelenvaló, benne élünk, vele élünk, belőle és általa vagyunk azok, akik, anélkül, hogy minden áldott percben erre reflektálnánk, mint ahogy a légzéssel sem bíbelődünk sokat. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor baj van.

De nem elég megőrizni, nem elég élni benne és érteni. Nem elég használni, mint egy identitásburkot, hivatkozni rá, megbújni hűvös és biztonságosnak tűnő árnyékában. Mert jövőnek is kell lennie, teremtésre váró holnap, alkotás, ház a kultúra, amely sosem készül el, és amelyet folyamatosan építünk. És ahhoz, hogy az épület jó legyen, időtálló és biztonságot nyújtó, mindannak, amiből építjük, jó minőségűnek kell lennie.

Hölgyeim és uraim!

A görögök óta tudjuk, hogy minden dolog mértéke az ember. Így mindegyikünknek külön-külön van egy kulturális katalógusa, amely az ő szempontjából vitathatatlan. És magyar. Ez a rengeteg katalógus mind elfér egymás mellett, nem lökik le egymást a képzeletbeli polcról, s ha van egy kis szerencséjük, még párbeszédet is folytatnak egymással.

Minden emberben van egy kontinens, amit születése óta épít azokból a kulturális élményekből, amelyekkel nap mint nap gazdagabbá válik. Ez a számunkra otthonos kontinens biztonságos vár, de nem zárt rendszer. Kapu a világra, híd más kultúrák, más várak, más kontinensek felé.

Tisztelt ünneplő közösség!

Kulturális perspektívából 2022 vegyes esztendő volt. Órákon keresztül sorolhatnánk egymásnak azokat az alkotásokat, amelyek bekerülnének a mi személyes katalógusunkba, amelyek a mi kulturális kontinensünk részévé váltak.

Hosszan sorolhatnánk azt is, hogy épített örökségünk védelmében például, annakmegőrzésére milyen lépéseket tettünk.

És legalább ilyen hosszan sorolhatnánk azokat a problémákat, amelyeket az elmúlt esztendő elénk gördített és amelyekre még csak keressük a válaszokat.  

És ha azt a kérdést próbáljuk megválaszolni, hogy a szép, a jó és az igaz alkotások vagy általában véve a bővülő, folyamatosan új és új értékeket teremtő kultúra jobbá teszi-e az embert és az emberi világot, nehéz helyzetben találnánk magunkat. Tudnék én is hosszasan érvelni amellett, hogy igen, jobbá, megértőbbé, emberségesebbé teszi, előrébb viszi a világot, de aztán elbizonytalanodom. Szétnézek a világban és elszörnyedve, kétségbeesve kérdem: az a sok remekmű, ami csak az elmúlt évben vagy években született, miért nem képes békét, megértést, elfogadást hozni, és miért van az, hogy az ember alapvető természete szinte érintetlen maradt az elmúlt évszázadokban? Pedig biztos vagyok abban, hogy jobban ismerjük a kulturális alkotások által magunkat és a világunkat! És mintha mégsem lennénk képesek a jó felismerésére és a jó választására. Bár lehet, hogy ez már nem is a kultúra célja. Lehet, hogy a kultúrának ma ilyen célja nem is lehet. És ebbe belenyugodni nem lehet. Innen és ezért is a szorongás a felszabadult ünnep mellett, mert az alkotás nemcsak választ ad, hanem kérdéseket is szül, új, járatlan vagy járatlannak tűnő utakat nyit meg.

Hölgyeim és uraim!

Ebben az évben is büszkén kell vállalnunk azt, hogy kik vagyunk mi, erdélyi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt szeretnénk magunknak.

Mindenekelőtt értékalkotó közösség vagyunk, amely része a magyar nemzetnek, alkotásai a magyar kultúrának, de ugyanilyen büszkén hordozza ez a közösség a transzilvanista sajátosságait.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ma a magyar kultúrát ünnepeljük. A kultúra azonban nem lehet  csupán ünnepi, hisz annak mindennapivá, a hétköznapok részévé  kell válnia. Élővé, az ember és a közösség életét meghatározó, alakító, elrendező elvvé és jelenlévő értékké. Ám igen, kell egy nap, ez a nap, január 22., amikor az alkotót és az alkotást állítjuk előtérbe, az alkotót ünnepeljük, őelőtte tisztelgünk. Szép és méltóságteljes ünneplést kívánok minden magyar embernek, éljen bárhol e világon.

Marosvásárhely, 2023. január 22.