Belépni egy templomba sokféle jelentéssel bír. Magunk mögött hagyjuk a profán teret és időt, egy kicsit eltávolodunk a kint lévő világtól, legalább rövid időre megfeledkezünk a számtalan konfliktusról, a rengeteg feszültségről, ami át meg átszövi világunkat. Nem ünneprontó szándékkal, mégis ezek egynémelyikéről is fogok szólni.

Szinte közhelyszámba megy, hogy egyik válságból a másikba bukdácsolunk. Csak az utolsó bő egy évtizedben volt egy hatalmas világgazdasági válság, aztán jött az Európát próbára tevő migrációs válság, közel két esztendeje a COVID-19 és a velejáró egészségügyi válság állítja kihívások elé az emberiséget, és csak a legfontosabbakat említettem.

Ám ha a globális Nyugat statisztikai adatait nézzük, és ebbe a globális Nyugatba mi is beletartozunk, akkor azt látjuk, hogy materiális értelemben a nyugati világ soha a történelem során nem volt ilyen sikeres. Azt is mondhatnánk, hogy soha nem volt ilyen jó.

Ma még mindig a Nyugat adja a világ GDP-jének nagy részét. Ma még rendelkezik az ipari és technológiai fölénnyel. Ma még el tudja látni magát mindazzal, amit mások nélkülöznek.

És nem azért van válság, mert nincs mit enni, hogyha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat. Soha nem volt akkora élelmiszertermelés, mint most, és mégis vannak, akik éheznek.

Nem azért van válság, mert nincs elegendő ruha. Hisz soha ekkora mennyiségben ruházatot az emberiség nem állított elő, és mégis vannak, akik nélkülöznek.

És nem azért van válság, mert nincs fedél a fejünk felett. Bár sokaknak még mindig rosszak a lakhatási körülményei, és milliók váltak és válnak a háborúk miatt földönfutókká.

De még csak azért sem beszélhetünk válságról, mert nem tudjuk legyőzni például a távolságokat. Hisz soha ennyi autó, ennyi gép, ennyi robot, mint ma, nem segítette az embert.

Igen ám, de ezek mind a materiális világhoz tartoznak. A fizikai világhoz.

A válság ma spirituális. Metafizikai válság. Az értékek válsága. Ez ami a legdrámaibb.

Hölgyeim és uraim!

Nem lehet büntetlenül hátat fordítani a hagyománynak. Ezt sokáig tudta az ember, ma mintha lassan elfelejtené.

Nem lehet következmények nélkül megvetően és öntelten háttal állni a görög-római, a zsidó-keresztény hagyománynak.

Nem lehet szétszakítani az összes gyökeret, nem lehet hátat fordítani a történelemnek. Mert akkor biztosan baj lesz.

A kultúra eltörlése, a cancel culture helyett előrébb vinne a történelem megértése, ami egyben azt is biztosítaná, hogy elkerüljük mindannak a megismétlését, ami az elmúlt századokban könyörtelen vérontáshoz vezetett.

Nem lehet elszakítani az összes szálat a transzcendenciával, mert magára marad és elsivatagosodik a lélek.

Nem lehet mindent az egyre nagyobb méretű fogyasztással, a birtoklással, vagy annak a látszatával pótolni.

És én mégis bizakodó vagyok!

Bizakodó vagyok, mert a mi életünkben, a saját és a tágabb környezetünkben valami mást is látok.

Ma már nem csak az látszik, hogy kiürülnek a templomok, üresen konganak a nagy székesegyházak, ma már nem csak az látszik, hogy ezek rendeltetést cserélnek jobbik esetben, vagy lebontják azokat rosszabbik esetben.

Itt mifelénk és általában a Kárpát-medencében látjuk az épülő templomokat, a megújuló katedrálisokat, amelyek a liturgikus rendeltetésűket megőrzik, bizonyítva még egyszer, hogy az embernek szüksége van a szent térre és időre.

Az evangélikus püspöki műemléktemplom és székház épületegyüttesének újraszentelése ugyanezt mutatja. Erősíti a hitet, élteti a reményt, és vigasztalást nyújt az arra rászorulóknak.

Összefogásból valósulhatott meg ez a beruházás, van benne európai uniós pénz, van benne magyarországi támogatás, Isten fizesse ezt, és van benne a román kormánynak támogatása, ami jár nekünk, a miénk.

Isten kiváló munkatársakat talált itt, mert csak az épít templomot és iskolát, csak az újítja föl a régi örökséget, aki maradni akar. Akinek van hite. Aki bizakodó a jövőt illetően. Aki úgy gondolja, hogy az ő élete ér annyit, hogy annak folytatása legyen. Aki nem fordított hátat a hagyománynak!

Tisztelt hölgyeim és uraim, ünneplő gyülekezet!

A minap a budapesti demográfiai konferenciára készülve sok-sok statisztikai adatot kellett megnéznem. Persze ezek mögött mindig életek vannak, sorsok vannak, remény és reménytelenség.

Ma mindenhol fejlesztésről, fenntartható fejlesztésről, zöld átállásról, digitalizációról, mesterséges intelligenciáról és robotikáról beszélünk. Minduntalan a környezetet védjük, ami szép és helyes cselekedet. Ma az életminőség javulásának feltételeiről, megújuló energiákról szólnak a hírek, ám egyvalamiről mintha megfeledkeznénk.

Tudjuk azt, hogy miért van minderre szükség. Csak arról nem beszélünk eleget, hogy mindezt kiért tesszük.

Ebből az országból, amely a mi szülőföldünk is, 30 év alatt több mint 4 millió itt született ember ment el. Békeidőben soha ekkora kivándorlás nem volt. Évente egy 116 ezres nagyságrendű város elveszik.

1967-ben 528 ezer gyerek született, 1990-ben 314 746-on születtek, 2020-ban csak 178 609 újszülöttről készült följegyzés.

Ha ezt így folytatjuk, és nem leszünk képesek megállítani a trendet, akkor templomaink és iskoláink kiürülnek, az infrastruktúrát nem mi fogjuk használni, megújuló energiára lehet már nem lesz szükség, és egy elöregedő társadalomnak a teljes összeomlása vár ránk.

Ezért ma a legnagyobb kihívás számunkra, hogy olyan üzeneteket fogalmazzunk meg egyrészt, másrészt olyan döntéseket hozzunk mi a politikában, a közéletben és mindenki a maga helyén, amelyek ezt a számokból kiolvasható irányt megváltoztatják. Ez lehetséges, de nem könnyű!

A családtámogatási és gyermeknevelési rendszert kell újragondolnunk, erre vállalkoztunk, és talán ennél nagyobb feladatunk a következő években nem is lesz.

Mert még egyszer: lesz-e, aki használja a templomokat, lesz-e, aki iskolába járjon?

A mi jövőképünk egyértelmű: szülőföldön maradni erős közösségként, magyar identitásunkat, nyelvünket és kultúránkat megőrizve, ápolva hagyományainkat.

De ehhez szükség van következő nemzedékre!