Főtisztelendő püspök úr!

Tisztelt Miniszter úr,

Polgármester Úr,

Egyházi és világi méltóságok!

Tisztelt csíkszeredaiak!

Hölgyeim és uraim!

Október 23-ára nincs olyan jelző, amelyik túlzó lenne: csodálatos, fenséges napja a 20. századi magyar történelemnek.

Ez a nap nemcsak a szabadságé, ez a nap a bátorságé, és ez a nap nemcsak a szabadság és a bátorságé, ez a nap a szabadságé, a bátorságé és az emberi méltóságé.

Egy olyan időszakban emelte fel a hangját a szabadságért a nemzet, amikor nemhogy a szabadságért nem szólhatott senki, de a hangosan szólás is tiltva volt. Egy olyan pillanatban lobbantotta lángra a reményt, amikor a kilátástalanság volt az úr, a sötétség, a reményvesztettség, a félelem, a megaláztatás a mindennapok részét képezte.

Ezen a napon, 1956-ban, a magyar nép felkelt a zsarnokság ellen, felemelte a szavát az elnyomás ellen, és kiállt azokért az eszmékért, amelyek mindannyiunk számára a legfontosabbak, azokért az eszmékért, amelyek a magyar nemzet történelmében a nagy fordulópontokat meghatározták: a szabadságért, az igazságért és az emberi méltóságért. 1956. október 23-án a magyar nemzet rést ütött a falon, amely a volt Szovjetunió csatlós államai felé a remény sugarát hozta el.

Hölgyeim és uraim!

Erdélyben számbeli kisebbségben élő közösségünket a szabadság hiánya kétszeresen sújtotta. Nem csupán egyénként, de magyar közösségként is gyanúsak voltunk az ötvenes évek Romániájában. A diktatúra logikája szerint, aki gyanús, azt jobban kell figyelni.

Ezért ma itt, Csíkszeredában, emlékeznünk kell azokra az erdélyi és székely honfitársainkra is, akik a bátraknál is nagyobb bátorsággal álltak ki a szabadság ügye mellett.

‘56 októbere Erdélyben és Romániában egyfajta elő- és utóforradalom volt. Mindenki a híreket figyelte, a rádiót hallgatta, és aztán suttogva kommentálták a híreket, mert akkor hangosan szólni is veszélyes volt.

Az erdélyi magyarság számára az 56-os forradalom nem csupán egy történelmi, távoli esemény. Az itt élő emberek saját sorsukat látták megtestesülni abban, ami Budapesten történt.

És igen, a suttogókon túl sokan voltak, és hál’ istennek még sokan közülük velünk vannak, akik hangos szóval vagy tettekkel hirdették a forradalommal való szolidaritást itt Erdélyben és az egész országban. Ők súlyos árat fizettek mindezért.

Az 1956-os forradalom nem állt meg az ország az akkori határainál. Egyrészt összefogta a Kárpát-medencei, és talán bátran mondhatjuk, a világ bármely országában élő magyar közösségeket, ismét egy valóságos nemzet voltunk; közösség, amely hitt a szabadságban. Ugyanakkor, az ’56-os forradalom Kelet-Európa valamennyi elnyomott nemzetének fölcsillantotta fel a reményt, hogy a zsarnokság meghátrálásra kényszeríthető. És ez a remény tartósabbnak bizonyult a bukás okozta csalódottságnál. Így jöhetett ’56 után a prágai tavasz 1968-ban, majd a lengyel ősz 1980-ban, hogy az évtized végére kártyavárként dőljön össze a vérrel, félelemmel és a szovjet tankokkal fenntartott kommunista diktatúra.

És ahhoz, hogy ma itt álljunk és szabadon ünnepeljük ezt a szabadságot – szükség volt 1956. október 23-ára. Szükség volt a remény fölvillanására, a suttogva elhangzó biztatásra és, igen, szükség volt a bátraknál is bátrabbakra, akik a szabadságért megszenvedtek.

Hölgyeim és uraim!

Megtorlások Erdélyben, Romániában nem maradtak el, mert a diktatúra leginkább ehhez ért: a megtorláshoz, a félelemkeltéshez, az emberek megalázásához.

1956 novemberét követően legalább 30 ezer embert tartóztattak le országszerte politikai okokból, ezek közel 20 százalékát magyar emberek tették ki. Csak 1957 és 1959 között több mint tízezer jogerős ítéletet hoztak a katonai bíróságok, és bizonyíthatóan 45 személyt kivégeztek, többszázan haltak meg börtönökben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során.

A csíksomlyói Fodor Pált, Márton Áron barátját pl. 25 évre ítélték, társai is 10-15 évet kaptak. Fodor Pálnak egy nagy bűne volt: ő volt az, aki a román-magyar megbékélés lehetőségét kutatta.

Valóságos szabadságharcos dinasztia volt a csíksomlyói Fodor család, hiszen Pál dédapja, Fodor Ignác főhadnagy Gál Sándor segédtisztjeként szolgált Bem József seregében és haditörvényszék előtt végezte ő is.

A mai napon rá és arra a több ezer meghurcolt emberre is emlékezünk, akik a szabadságért emelték fel a szavukat, és akiknek bátorsága ma is példa és például szolgálhat mindannyiunk számára.

Hölgyeim és uraim!

Egy nagy gondolkodó szerint, „ha elveszítjük a szabadságunkat, nincs hová menekülnünk. Ez az utolsó menedék a Földön”.

Arra a kérdésre, hogy ma szabadabbak vagyunk-e, mint ezelőtt mondjuk negyven esztendővel, vagy ötven esztendővel, vagy 68 esztendővel a válaszunk az, hogy igen. Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy veszélyben van-e ma a szabadságunk, akkor a válaszunk ismét csak az, hogy igen.

A szabadság mindig veszélyben van. Ma is olyan ideológiák veszélyeztetik a szabadságot, amelyek megszeretnék határozni, hogy miről beszélhetünk és miről kell politikailag korrekt módon hallgatnunk. Olyan ideológiák veszélyeztetik a szabadságot, amelyek szívesen megszabnák minden egyén számára, hogy mi a jó és mi a rossz, megszabnák, hogy hogyan kell élni és hogyan nem szabad élni, mit illik gondolnunk és mi az, amire még gondolni sem szabad.

Ezek az ideológiák ma nem tankokkal fenyegetnek, és nem börtönt ígérnek, hanem megbélyegeznek, eltörölnek, kizárnak, ellehetetlenítenek. És ott van egy másik veszély is, hölgyeim és uraim, amikor az állam azt gondolja, hogy a polgárnak a legfontosabb feladata egy életen át szolgálni, szolgálni és kiszolgálni az államot. Holott a dolgok éppen fordítva állnak: nem a polgár van az államért, hanem fordítva. Az államnak kell tisztelnie a polgárt, bíznia benne, segítenie, hogy boldoguljon és szabad legyen, az elvett adókért jó és gyors szolgáltatást kapjon.

És itt vannak azok, akik törvénytervezetekkel szeretnék korlátozni az anyanyelv használatát Romániában, a közösségi szimbólumokat a kukába dobnák, az anyanyelvi oktatási intézményeket felszámolnák és beolvasztanák a román tannyelvű intézetekbe. És igen, vannak, akik a teljes politikai kiszolgáltatottság állapotába taszítanának bennünket anélkül, hogy megkérdeznék, mit gondolunk mi erről. A törvénytervezetet, amit azt az imént polgármester úr is mondta, a tegnap iktatták a parlamentben. Olyan közigazgatási reformot akarnak, amely számunkra rémálom. A Székelyföldet beolvasztani Brassó, Szeben és Fehér megyékkel egy új megyébe, a Partiumi megyéket szintén fölszámolni. Ezek mind-mind a politikai kiszolgáltatottságot és a szabadság elvesztését jelentené

Ezért ma nekünk két fronton kell küzdenünk, kedves barátaim, a szabadságért. Küzdenünk kell azért, hogy az állam ne elnyomó gépezetként működjön, hanem keretet adjon a szabadság megélésére, és küzdenünk kell az ostoba ideológiák ellen is, amelyek irányt szabnának minden embernek és helyettünk döntenének, helyettünk mondanák meg, hogy nekünk mi a jó. Igen, ezekről kell beszélnünk mindennap, és különösen olyan napokon, mint október 23-a, hisz a mi történelmünkben, március 15-e mellett ez az egyik olyan nap, amely a szabadságról szól. 

Ahogyan a magyar szabadságharc hősei 1956. október 23-án életüket kockáztatva és életüket áldozva harcoltak a nemzet jövőjéért, úgy nekünk is küzdenünk kell a szabad jövőért. Mert amikor az anyanyelvért küzdünk, amikor a szimbólumokért küzdünk, amikor a közösségeinkért, önkormányzatainkért küzdünk, akkor igen, a szabadságért harcolunk.

Ma nem a szovjet tankokkal kell szembenézni, de ismét szükség van arra, hogy a remény lángját fellobbantsuk és 2024-es esztendő eszközeivel vívjuk meg a mi nemzedékünk csatáit.

Igen, tetszik vagy nem tetszik, mifelénk a szabadság mindig politika. Ezért akkor, amikor választásokra készülünk, akkor a szabadságért, a jövőnkért kell harcba szállnunk Erdélyben. Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy meg akarjuk-e őrizni identitásunkat, nyelvünket, kultúránkat és hagyományainkat? Meg akarjuk-e tartani azt a szabadságot, amelyért elődeink oly sok áldozatot hoztak? A szabadságunkat közösségben, közös értékeket valló, közös múlttal bíró és közös jövőt tervező közösségben, vagy elszigetelt, magányos egyénenként akarjuk-e megélni? A mi válaszunk egyértelmű. Közösségben, és erős közösségben akarunk élni. Állampolgárok akarunk lenni vagy az állam beosztott polgárai? Szabad polgárok akarunk lenni.

És igen, a nagy dolgokat az emberek végzik el. Ők adnak feladatot a kormánynak és a parlamentnek. Ezért ma is azt mondjuk, hogy az erdélyi magyaroknak részt kell venniük, mindannyiunknak részt kell vennünk a mi közös munkánkban.

Itt, Csíkszeredában, és egész Erdélyben kell megmutatnunk, hogy erős közösség vagyunk a 21. század elején. Képesek vagyunk kiállni magunkért és képesek vagyunk megvédeni az értékeinket. Mert a választás nemcsak egy formális aktus, hanem lehetőség arra, hogy ismét bebizonyítsuk: ahogy korábban, ezúttal is képesek vagyunk a nagy dolgokra.

Amikor a jövőre tekintünk, ne feledjük, hogy minden nemzedéknek megvan a nagy kihívása. De ha van egy dolog, ami mindannyiunkat összeköt – legyen az 1956. vagy 2024. – az az, hogy mindig hiszünk a szabadságban, hiszünk az emberi méltóságban, az igazságban és hiszünk abban, hogy közösen jobb jövőt tudunk építeni.

Éljen a szabadság!