Kelemen Hunor beszéde a 8. Vásárhelyi Forgatag megnyitóján Fotó: Bereczky Sándor

Kelemen Hunor beszéde a 8. Vásárhelyi Forgatag megnyitóján

Rég, talán kilenc éve, az első Forgatag megnyitásakor lehetett ekkora az örömünk, mint ma. Először is a tavalyi esztendőben az utolsó száz méteren sajnos le kellett mondani a Vásárhelyi Forgatagot: az egyedüli felelős döntést hozták meg a szervezők 2020-ban, amikor a közösség biztonságát tartották szem előtt.

Így a mostani örömünk tartalmazza az elmaradt tavalyit is, bár ez sem tudja feledtetni velünk, hogy járvány dúl immár másfél esztendeje, és ebben a helyzetben új kihívások előtt találtuk magunkat.

A veszélyekről ezelőtt másfél esztendővel keveset tudtunk, ám gyorsan kellett alkalmazkodnunk: át kellett szabnunk a saját és szűk családunk életét, és még azt is ki kellett találnunk, hogy hogyan tudunk, egyáltalán lehetséges-e úgy közösségi életet élni, hogy közben négy fal közé szorulunk.

Ez az idő megviselte a közösséget, és mély nyomot hagyott az alkotókban is, különösen az előadóművészetek terén.

Kész csoda, hogy itt vagyunk, mondhatnánk, ám ez egyrészt a tudománynak, másrészt az alkalmazkodni képes és fegyelmezett embereknek köszönhető.

Az ember gyakran pusztít, és nem is kell túl messzire fordítani a tekintetünket sem térben, sem időben, hogy lássuk, milyen szörnyűségekre voltunk, vagyunk képesek. Igen ám, de a történelem arról is tanúskodik, hogy az emberek nagy többségének a pusztításnál gyakrabban sikerül felülkerekedni a gyarlóságon, az önzőségen, a butaságon, hogy megoldja a saját vagy a szűkebb-tágabb közösségének a problémáit.

Ilyen embert próbáló időket élünk most is. A járvány jelentős, sokszor helyrehozhatatlan károkat okozott, de gondoljunk bele abba, hogy tartana-e itt ma a marosvásárhelyi közösség egy sokezres nagyrendezvény elején, ha nem bíztunk volna egymásban, ha nem figyeltük volna egymás minden mozdulatát, ha nem segítettünk volna egymáson, és hogyha bedőltünk volna a több száz buta összeesküvés-elméletnek.

Biztosan nem itt tartanánk. Nem tartanánk a Kolozsvári és a Partiumi Magyar Napok után, a Brassói, a nagyenyedi, a Temesvári Magyar Napok, a nagybányai Főtér Fesztivál, valamint a Forgatag előtt és közben.  

Ahhoz, hogy visszatérhessünk megszokott életünkhöz, benne a hétköznapokkal és az ünnepekkel, munkára és szolidaritásra volt és van szükség, bizalomra és fegyelemre, nem pedig csodavárásra.

Igen, ez örömünk egyik forrása.

És van még egy okunk az örömre. Járvány ide vagy oda, nem lennénk 8. alkalommal itt, a magyar napokon Marosvásárhelyen, ha ezelőtt közel egy évtizeddel Soós Zoltán és Portik Vilmos nem álmodják meg, nem gyűjtenek maguk köré csapatot, nem keresnek támogatókat és nem szervezik meg ezt a rendezvényt.

És ehhez még azt is hozzátehetjük ma, 2021-ben, ami még mindig csak növeli az örömünket, hogy egy évvel ezelőtt Soós Zoltánt a vásárhelyiek polgármesternek választották, és az ő munkáját alpolgármesterként Portik Vilmos segíti.

Hosszú utat kellett bejárni úgy, hogy az út végét nem lehetett látni az egymásra tornyosuló küzdelmektől, ám ma itt tartunk.  

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk borongani, úgy érezni, hogy nincs kiút a lehetetlennek tűnő helyzetekből. A sorsra is hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint ami visszatérően és csakis ellenünk dolgozik, aztán meg ahhoz is jó adottságaink vannak, hogy békés időkben mi magunk forduljunk saját érdekeink ellen.

Zoltán és Vilmos nem borongott, nem sokat morfondírozott, hanem a kishitűségre fittyet hányva elszánta magát arra, hogy visszahozza, de voltak évek, amikor nem lehetett hozni, csak csempészni a városba a felhőtlen hangulatot, és megteremtse Marosvásárhely magyar közösségének ezt az ünnepét.

Az egykori városvezetés, amikor kidobta őket az ajtón, ők visszamásztak az ablakon. Amikor az egykori városvezetés beépítette az ablakot, ők lyukat ütöttek a falba. Ha meg kiszorították a magyar napokat a központból, ők nem megtörtek, hanem még nagyobb lendülettel folytatták a munkájukat.

Azóta sok minden megváltozott.

Ahhoz, hogy a mostani örömünk hosszan tartó legyen, és a következő években – szeretném hinni, hogy hosszú évtizedekben – megismétlődjön, ismét arra van szükség, hogy bízzunk egymásban, higgyük, hogy képesek vagyunk javítani azon, ami rosszul ment.

Szükség van ma egy még nagyobb és erősebb csapatra, mert immár nemcsak a magyar napok megszervezése van ennek a közösségnek a vállán, hanem a város vezetése is.

Számtalan példát ismerünk arra, hogy hogyan lehet elrontani a dolgokat, de hál’ istennek, hogy Sepsiszentgyörgytől Szatmárnémetiig – és bízom benne, hogy Marosvásárhely is ezt a sort bővíti – sok olyan példát fel tudunk mutatni, hogy hogyan lehet a munkát úgy végezni, hogy a városban élő emberek érezzék: a döntések értük és velük együtt születnek.

Az elmúlt húsz esztendőben ez a nagy lehetőségekkel bíró város sokat vergődött, bár szükségszerűen a  régió gazdasági és kulturális motorja kellett volna legyen, ez mégsem így történt, és az ég nem szakadt ránk.

Nekünk viszont az a feladatunk és az a felelősségünk, azt ígértük és azért bíztak meg a város vezetésével, hogy helyrehozzuk a dolgokat. Kijavítsuk azt, amit mások elrontottak, és visszaadjuk az embereknek azt a hitet és reményt, amit mások elvettek tőlük.

Itt, a Maros partján engedjék meg, hogy a Maros és az Olt legendáját hozzam szóba befejezésül. A legenda szerint Maros csendes és kitartó volt, Olt szilaj és gyors. Maros lassan, hömpölyögve tört utat magának, míg Olt vágtatott és el is fáradt rendesen.

A marosvásárhelyi Forgatag napjai alatt kívánom Önöknek, hogy olyanok legyenek, mint a legendabeli Olt, aztán következzen a csendes és kitartó építkezés, ahogy Maros városához, Marosvásárhelyhez illik.

Felhőtlen szórakozást kívánok, érezzék jól magukat, és közben kérem, vigyázzanak magukra és vigyázzunk egymásra!

kapcsolódó

Hírlevél