Van pár dátum, amit már az év elején pirossal szoktam én is beírni a naptárba. Jó ideje ezek közé tartozik a Kolozsvári Magyar Napok megnyitójának az időpontja is.

Szeretjük a kiszámítható dolgokat, szeretjük többek között azért is, mert rendet teremtenek, az elrendezettség érzetét adják. Keretbe fogják a mindennapi életünk menetét. Nem bilincsek, nem súlyos kötelékek, mindössze a múló idő ritmusát jelzik. Sokféleképpen telik az idő, s bár erről már mindent megírtak filozófusok és fizikusok, elmondtak mindent erről már költők és írók, és csak annyit tudunk hozzátenni, hogy a Kolozsvári Magyar Napok 15 éve a mi számunkra egy új keretet ad a múló időnek. 

De kik vagyunk a mi? Állandóan visszatérő egyszerű kérdés, amire nehéz egyszerű választ adni. Mi, a kolozsvári magyarok, és ebbe nem csak a Kolozsvár közigazgatási területén élő magyarokat értjük bele, Mi, Kolozs megyei magyarok, Mi, erdélyi, székelyföldi, partiumi, máramarosi magyar emberek. Mert a Kolozsvári Magyar Napok mindannyiunké, mint ahogy Kolozsvár is minden erdélyi magyar számára, ahogy gyakran ismételjük, a főváros. Az Erdélyi Fejedelemség korában ideig-óráig valóban az volt, mi kulturálisan mindig úgy viszonyultunk és viszonyulunk hozzá, mint fővároshoz szokás: igazodási pont. Így volt ez régen és így van ez most is, és az idő ezt az érzésünket csak megerősíti. De ebbe a Mi-be, akik számára keretet ad a Kolozsvári Magyar Napok, beletartoznak a magyarországi barátaink és számtalan Kárpát-medencei magyar közösség Burgenlandtól Kárpátaljáig.

Ismerek olyan személyt, kedves barátaim, aki már évtizede a Kolozsvári Magyar Napokhoz igazítja a nyári szabadságát. Ilyenkor jön haza, és erre az időszakra tervezi az éves találkozóit rokonokkal, itthoni vagy távolról szintén hazatérő barátaival.

Vannak, akik találkozni jönnek Kolozsvárra a magyar napok alkalmával és vannak, akik direkt pótvizsgát hagynak őszire – tegnap találkoztam ilyennel is –, hogy semmilyen módon ne maradhasson ki a nyár végi életükből a Kolozsvári Magyar Napok.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Nem túlzás azt állítani, hogy aki egyszer már részt vett ezen a nagyon széles skálájú kulturális szemlén, annak szenvedélyévé vált, hogy évről évre részesüljön a Kolozsvári Magyar Napok élményéből.

Ma már hasonló rendezvényeket Temesvártól Brassóig, Nagybányától Marosvásárhelyig és Sepsiszentgyörgyig megszerveznek, és bár mindegyiknek megvan a sajátossága, mindközülük kiemelkedik az a rendezvény, amelyet Gergely Balázs és csapata 2010-ben elindított, és mára már egy jó hagyományt teremtett.

A magyar napok mögött álló tizenöt év történelmi léptékben mérve nem sok, csupán csepp a tengerben, de pontosan elegendő ahhoz, hogy innen újabb 15 esztendőt még bátran lehessen előre látni és megtervezni. Ez ma már kötelessége a szervezőknek, kötelességünk mindannyiunknak, mert az imént mondtam: szeretjük a kiszámítható dolgokat és az elrendezettség érzését. Ez az a jó hagyomány, amelyet éltetni kell!

Kedves barátaim!

Mondjuk ki azt a szót, hogy hagyomány. Majd ízlelgessük kicsit. Hagyomány! Mi jut erről eszünkbe? Mire gondolunk? Miért tartjuk fontosnak? És igen, mi fér bele a hagyományba, a hagyomány tiszteletébe?

Hagyomány, tradíció és újítás, megújulás itt mindig jól elfért egymás mellett. Erdélyben, a mi Transzilvániánkban a hagyományőrzés az mindig a jó értelemben vett modernitást jelentette. Gondoljunk csak a vallásszabadságra. Micsoda megújulást hozott abban a században. Az jelentette a modernitást, az jelentette a békét és a szabadságot. És ma már az a hagyomány, amelyhez nem azért ragaszkodunk, mert föltétlenül valamiféle régmúltban szeretnénk élni, hanem azért, amiért a fa ragaszkodik a gyökeréhez. Mert gyökér nélkül elveszítené az életét.

Ma sokszor halljuk sokaktól, hogy a hagyomány béklyó, és szabadulni kell tőle. Ma divatos azt mondani, hogy szakadj ki a közösségből és boldogulj szabadon autonóm egyénként. És ma sokszor találkozunk a kultúra eltörlésével, vagy annak szándékával, lépten-nyomon látjuk, halljuk a hagyományos értékrend relativizálását, de hát azok számára, akik éltek a kommunista diktatúra éveiben, ez sem jelent semmi újdonságot.

A kultúrát nem eltörölni kell, hanem szeretni, érteni és élni benne. A közösségtől nem szabadulni kell, hanem azt újra és újra építeni. És a hagyományból senkit sem kell kirekeszteni, hanem mindenkit meg kell hívni a párbeszédre. Ilyen a Kolozsvári Magyar Napok hagyománya, és ezt a szellemiséget hozták vissza, erősítik meg azok, akik megálmodták és évről évre megszervezik a Kolozsvári Magyar Napokat.

Az a Kolozsvár, hölgyeim és uraim, ahová én egyetemre érkeztem a nyolcvanas évek közepén, a kommunista diktatúrát nyögte. Az iparosítás egyszerre jelentett gazdasági építkezést az államszocializmus éveiben és a város etnikai arányai megváltoztatásának az eszközeit. Ceaușescu diktatúrája megbukott és valami azóta sem megismételhető eufóriába, a szabadság régóta várt érzésébe ringatott, de akkor még itt Kolozsváron a dolgok nem fordultak jóra, hanem rossz irányt vettek a kilencvenes években. De akkor is itt voltunk és stratégiai türelemmel építkeztünk.

Kolozsvár akkor is befogadta a mindenhonnan ide érkező fiatalokat, sokukat itt is tartotta és ma már ők adják Kolozsvár magyar szellemi és gazdasági erejének jelentős részét.

Sehol Erdélyben nincs két négyzetkilométeren annyi magyar iskola és annyi meghatározó magyar intézmény, mint Kolozsváron. És bármennyit is nőtt a város és átalakult, és át fog alakulni, továbbra is az erdélyi magyarok fővárosa marad. Mindig szembeszállt a kishitűséggel, a lemondással és önbizalmat adott a közösségben élő embereknek.

Bátran állíthatjuk ma a Kolozsvári Magyar Napok tizenötödik évében és Kolozsvár-Klausenburg-Claudiopolis-Cluj születésnapján, hogy erősebb és egységesebb mind a kincses város magyar közössége, mind az erdélyi magyarság, mint volt valamikor 1990-ben vagy az azt követő két évtizedben. Ma több van reményből is, több van szabadságból is, több van önbizalomból is, de az előttünk álló feladatok is ehhez mérhetőek.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Holnap bölcsődét és óvodát avatunk a Törökvágásnál. Arra az eseményre készülve idéztem fel a mindannyiunk által ismert Donát legendakört. Ha van egy városnak őrangyala – és minden bizonyára van nem is egy, hanem több –, a legenda Donátja bizonyosan Kolozsvárnak egyik őrangyala.

A történetet ismerjük, én most csak egyik számomra kedves elemét emelném ki. Eszerint miután a városvédők még időben elkergették a török seregeket, hálából egy szobrot állítottak Donátnak a Hója-erdő aljában. A legenda szerint a szobor minden éjszaka leszáll a talapzatáról és körülnéz: nincs-e valami baj. Korsóját megmeríti a Szamosban, és úgy tér vissza tele korsóval a helyére. Ma nem merném nagyon határozottan állítani, hogy amikor hosszú évekig a Donát úton laktam, hajnali hazatéréseim során ne találkoztam volna Donáttal, amint ment haza.

Ez a mozzanat pontosan mutatja, mi a feladata annak, aki egy közösség védelmére vállalkozik. Mert ahogy a szabadság is elsorvad, ha nem ápoljuk folyamatosan, a közösség szolgálata sem egyszeri tett. Folyamatos figyelmet, törődést igényel.

Állandóan meg kell tölteni a korsót. Szüntelenül körül kell nézni, nem történt-e baj. Addig, amíg az erdélyi magyaroknak itt Kolozsváron és szerte a széles Transzilvániában vannak Donátjai, akik a korsót újra és újra megtöltik, addig biztosan lesz magyar élet Erdélyben és magyar közösség a Földnek ezen a csodálatos, tenyérnyi darabján. Mert a múltból nemcsak a jelen következik, hanem a jövő is. És én ebben erősen hiszek!

Hölgyeim és uraim, kiváló szórakozást és gyümölcsöző együttlétet kívánok mindannyiuknak!