A könyveknek megvan a maguk sorsa, tartja a régi latin mondás. Nos, Kelet-Európában általában és itt, a mi vidékünkön a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Van, amelyet évtizedeken keresztül várfogságban tartanak, van, amelyet nyomtalanul eltüntetnek, és van, amelyet darabonként próbálnak eltávolítani, de a tettesek mindig hagynak nyomot maguk mögött.

Itt ma Nagykárolyban sincs ez másképpen. Szatmár megye nagy szülöttjének, Kölcsey Ferencnek, a Himnusz születésének 200. évfordulóján, ma másodjára lesz szobra Nagykárolyban.

Az elsőt nem messze innen, a Károlyi-kastélykertben állították fel a millenniumi ünnepségek keretében. Nem volt hosszú életű emberléptékkel sem, hát még műalkotásként. Kallós Ede művét alig négy évtizeddel később előbb megrongálták, majd egy fűrész segítségével lefejezték. Maga a kép is elgondolkodtató, ahogy a szobrot, Kölcsey szobrát fűrésszel lefejezik.

Úgy bántak el a halk szavú költő, Kölcsey Ferenc szobrával, ahogy diktátorokéval vagy a kulturális eltörlés korában írókkal, államférfiakkal, államalapítókkal szokás a 21. század elején. Lefejezték Kölcsey egykori szobrát, de nyoma, a talapzata a 60-as évekig megmaradt.

Az első szobor felállítása óta eltelt közel 140 esztendőben benne van a város és a régió egész modernkori történelme a dualizmustól az impériumváltásig, a rezsimváltástól a rendszerváltásig – benne van minden, amit történelemórán és azon kívül a történelemről megtanultunk.

Szerencsére, mondhatnám, benne van az is, hogy Nagykárolyban ma újra Kölcsey-szobrot avatunk. Persze, tudjuk, hogy a történelem alakulása a legritkább esetben szerencse kérdése, hiszen a hatalmi erőviszonyok és a helyes vagy éppenséggel helytelen emberi döntések formálják a jelent. Továbbá a közösség elkötelezettsége és kitartása.

A kitartás, amely nehéz időkben képes megvédeni a közösséget; ha szükséges, forradalmat robbant ki, békés időszakban pedig építkezéssel erősíti az identitást. Az építkezés azonban nemcsak aszfaltot és betont, azaz kézzelfogható építményeket jelent, de intézmények fejlesztésének, hagyományok és szimbólumok ápolásának megfoghatatlan, mégis erős szövedékét adja. És jelent követ és bronzot – azaz a múlt emlékhelyeit, jeles elődeink szobrait.

Hölgyeim és uraim!

Legkevesebb három okát látom annak, hogy Kölcsey Ferenc szobrának jó helye van Nagykárolyban.

Egyrészt a Himnusz szerzőjeként, az egyik legnagyobb magyar költőként helye van bárhol, ahol magyarok élnek, ez nem vitás. Nagykároly annak a nagyjából 50 kilométer sugarú körnek a központja, ahol Kölcsey élete nagy részét töltötte.

Másrészt itt, Nagykárolyban vált politikussá. Bár úgy tartották, hogy magányos ember Kölcsey, de az ő élete is olyan volt, mint ezen a vidéken sokaké, egyszerre tudós, költő, irodalomszervező és közéleti ember, mert ilyen volt a kora: megkövetelte, hogy egy tudós, egy költő ne csak a nyelvvel foglalkozzon, hanem a nemzetével is, ne csak az írással, hanem a hazával is.

Kölcsey és kortársai nélkül bizonyára nem lett volna, vagy teljesen másképpen lehetett volna a szabadságharc, s bár Kölcsey azt nem érhette meg, ám mindazok, akikre hatással volt a forradalom élvonalában, annak alakítóiként maradtak meg a történelmi emlékezetünkben.

Kölcsey előbb Szatmár megye, majd megyei követként országos jelentőségű politikai szereplővé vált – és túlzás nélkül mondható: a magyar politika történetének is egyik kiemelkedő alakja. És ide adta vissza követi megbízását, amikor azzal szembesült, hogy a megye álláspontja és saját meggyőződése között kibékíthetetlen az ellentmondás. Lemondása példaértékű lehet minden mai politikus számára.

És a harmadik ok pedig éppen ehhez kapcsolódik. Híres búcsúbeszédében Kölcsey Ferenc a politika egyik legérvényesebb mondatát fogalmazta meg. Haza és haladás. Ma sem mondhatnánk szebben.

Az identitás megőrzését sokféleképpen lehetséges szorgalmazni, de egyféleképpen érdemes: ha képesek vagyunk válaszolni korunk kihívásaira.

Nem bezárkózva és védekezve, hanem bátran és kezdeményezve. Ahogy Kölcsey mondja, „korszerinti haladás éppen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés”.

Más szavakkal: a haladás a megmaradás feltétele. Felelős politikus ezt ma sem gondolhatja másként, Erdélyben különösen nem.

Remélem, hogy az én nemzedékem is megtanulta ezt Kölcseytől. Ezt az örökséget próbáljuk építeni, újragondolni, a 21. századhoz igazítani. Bátor, kezdeményező politikát folytatni, hogy ne senyvedés legyen, hanem maradás. Ez is a Himnusz szerzőjének öröksége.