Tisztelt ünneplők! Kedves meghívottak, díjazottak!

Néha vannak olyan esték, amikor a napi munka után több időm marad olvasni. Néha csak úgy, találomra leveszek egy könyvet a polcról – vagy az ágy alól, mert ott is akad bőven – és beleolvasok, vagy ha olyan a hangulatom, keresek egy jó filmet. De, ha nagyon sok időm van, és épp látogathatók a múzeumok, galériák, ami az utóbbi évben sajnos nagyon ritkán adatott meg, akkor kiállításra, előadásra, koncertre megyek. A magam módján, mondhatom, én is kultúra-fogyasztó lennék, ha ez a helyes megnevezés. A kultúra szeretetét örököltem. Otthon mindig és mindenhol voltak könyvek, a falakon néha nehéz volt helyet találni egy ki tudja honnan begyűjtött festménynek – mert mindig volt honnan begyűjteni... Az átkos korban egyfajta ellenállási mérce is volt, hogy kinek van több, jobb, szebb és titkosabb könyve, festménye, szobra. És ilyenkor természetesen a szüleimre gondolok, akik mellett megtanultam, mit jelent és főleg mit mond egy jó könyv vagy kép. Rajongó gyűjtői voltak mindennek – kisgyerekként haragudtam, felnőttként örvendtem és csodáltam őket.

Most is gondolatban itt vannak velem, ahol egy fél országra is elegendő író, költő, zenész, képzőművész és egy kalapácsnyi mikrofon előtt állok, és kicsit elveszettnek érzem magam. Pedig szinte mind ismerem őket, mert tőlük már rég megtanultam, hogy milyen fontosak ők nekünk.

Nagyszerű programkínálattal, kiváló szerzőkkel már a tízedik kolozsvári ünnepi könyvhét ez. Öröm mindnyájunknak, hogy egyre több a fiatal – még esetenként nálam is évtizedekkel fiatalabbak. Jönnek mögöttünk nagyszerű alkotók, sokan, csak mi bírjuk elegendő idővel mind megismerni őket.

Mert nagyon sok, szép gondolatot olvashatunk, hallgathatunk azoktól, azokról, akik nap mint nap itt vannak közöttünk....

„Csillagok szűkölése:

helyhez szegezték őket.

Szuroktavon  fehér csönd

nézi a messzeséget.

Kásás levegőéggel

kavarog a sötét.

Halvány levél vigyázza

halvány levél neszét.”

Azt hiszem, hogy nem is lehet, nem is kell ezt a képet önmagánál jobban jellemezni.

Amikor megkaptam a meghívót e rendezvényre és elkezdtem „készülni” egyik interjút olvasva eszembe jutott Nagybánya, a Virághegy, a Liget, az István torony, a múzeum:

„Amatőr festő nagyanyám (...) mivel lemaradt a művészeti képzésről, nagyon büszke volt rám, amikor felvettek a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemre. Gyerekkoromban szinte minden hétvégén elvitt a nagybányai múzeumba, így mondhatni, az ottani festők tájképein nőttem fel. Gyakran látogattam nagymamám műtermét, az olajfesték illata egy életre beitta magát az orromba. (...) Álmomban újra és újra visszatérek arra a tájra. Gyakran még most is azt álmodom, hogy Nagybánya fölött repülök.”

És ahogy átrepültünk Nagybánya fölött, jön egy másik vallomás:

„Az életem forgatókönyvét nem én írom. Abban én vagyok a főszereplő, de nem tudom, mit csinálnak, mit éreznek az életem többi szereplői, nem vagyok jelen az ő jeleneteik nagy részében. A filmet egyszerűbb átlátni. A saját életünkben a történeteknek, amikben éppen benne vagyunk, nincs még eleje-vége, nehezen tájékozódunk a komplex viszonyok között. A filmkészítés viszont kontrollált elemekkel zajlik, összefüggő történetekkel dolgozunk, a néző is azért szereti a filmeket, és általában a történeteket, mert átélheti azt az illúziót, hogy a világ tud egyszerű is lenni.”

Csodálatos világ ez, nagyszerű emberekkel. A halvány levél neszétől, a nagybányai repülésen át a világ egyszerűségének illúziójáig kísérnek bennünket.

És ezek az emberek most itt vannak velünk: László Noémi, Zoltán Béla, Felméri Cecília. Azt teszik, amit mindannyian szeretünk: alkotnak. Érzéseket váltanak ki belőlünk, és ezáltal minket is világuk részévé tesznek, mi is bepillanthatunk oda, legbelülre. És ezt szeretjük a magyar kultúrában, a kortárs kultúrában: itt vannak velünk, mi meg alkotásaik révén egy kicsit bennük.

Most, hogy gondolatbeli sétám végére értem, kézbe vehetek újra egy könyvet valamelyik polcról, vagy elmerenghetek egy festményen, miközben megnyugvással tölt el, hogy sokan vannak, kiknek könyvei, képei, alkotásai gyarapíthatják gyűjteményemet, gyűjteményünket.

Köszönjük ezt az érzést mindenkinek, aki a magyar kultúrát gyarapítja, ma este pedig külön köszönjük és gratulálunk: Felméri Cecíliának, László Noéminek és Zoltán Bélának.