Tisztelt elnök urak! Egyházi és világi elöljárók! Tisztelt díjazottak! Kedves meghívottak!

Engedjék meg, hogy személyes hangvétellel kezdem köszöntőmet: nemrég épültem fel egy igencsak kortársnak nevezhető vírusfertőzésből. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen komoly hatással lesz rám, de épp ez adta az apropót a beszéd felvezetéséhez. Tekintsünk most a kortárs kultúrára úgy, mint egy kortárs vírusra. Itt tombol körülöttünk, megfertőz, hatással van ránk, beivódik sejtjeinkbe – aztán ha kilábalunk belőle, még mindannyian érezzük jelenlétét. Mert nem feledünk el sem olvasni, sem színházba járni, sem képzőművészeti alkotásokban gyönyörködni. A különbség az – és mekkora különbség –, hogy a kortárs kultúrától nem megszabadulni akarunk, hanem összenőni vele. No meg az is, hogy a kortárs kultúra nem fáj, ám fájóan tud jó lenni.

Ma, hosszú évek után, ismét a megszokott, januári napon a Magyar Kultúra Napi ünnepségek keretében kerül sor az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadására. Nem győzzük minden adandó alkalommal elmondani, hogy mekkora szerencsénk van, hogy ilyen gazdag és minőségi magyar kultúránk, és ebben élen jár az erdélyi magyar kortárs kultúra. Kegyetlen szomorúsággal kell emlékeznünk azokra is, akik a közelmúltban távoztak közülünk, de távozásukkal is végérvényesen és kitörölhetetlenül itt hagyták alkotásaikat örökségként.

Nem győzzük tehát kultúránk gazdagságának gyakori említése és dicsérete mellett időnként, de kellő rendszerességgel piedesztálra emelni azokat, akik ennek gyarapítói.

És 2024-ben sincs ez másképpen, ma is napjaink jeles irodalmi, színházi, a vizuális ábrázolás alkotói közül emelünk ki egy-egy alkotót.

Egyik költőnkről, írónkról már nagyon hosszú évtizedek óta tudjuk, hogy minden látszat ellenére a farkasok kékek. Emlékszem arra, hogy szüleim megvették nekem az Amikor pipacsok voltatok című kötetet, csak akkor, tizenévesen még nem tudtam megállapítani, hogy milyen állatok vannak a borítón, és miért. De Király László hatalmas eddigi életműve átível két antagonisztikus államrendet, miközben mindvégig vele – vagy benne – marad Nyezvanov.

Azt hiszem, kevés olyan erdélyi magyar kultúrafogyasztó ember van, aki ne látott volna legalább egy Sebestyén Aba által rendezett darabot. Azok már kevesebben vannak, akik Sepsiszentgyörgyön ott ültek a B-középben, amikor ugyanő Bölöniről álmodozva az ellenfelek hálóját szaggatta. No de a jó tehetségű focisták úgy járnak, mint a jó tehetségű bölcsészek: előbb vagy utóbb embert farag belőlük Lohinszky…

Mai harmadik hősünk valójában mesehős, hisz legtöbbször olyasmit keres, amire a társadalomtudósok sem tudnak mélységében válaszokat adni. A nemzedékek közötti átjárás, az életutak egymást követő törvényszerűsége vagy véletlenszerűségei egy filozófusnak talán jó témának bizonyulnak, de fotográfiai ábrázolásban ez már néha több mint művészet. Bede Kincső olyan szemtelenül fiatal, hogy mi, akik vastagon éltünk az előző rendszerben, még azt is meg tudjuk neki bocsátani, hogy ismeri a kommunista román himnuszt…

Ilyen hőseink – vagy inkább: ilyen vírusaink – vannak az erdélyi kortárs kultúrában. És milyen jó, hogy vannak. Milyen jó, hogy ilyen sokan vannak. E tömény és színvonalas kulturális közegben az ember néha úgy érzi, hogy elegendő csak hátradőlni, és kérni egy kávét. De mindannyian tudjuk: ez messze nem ilyen egyszerű, hisz a kortárs kultúra léte nem az alkotóin, hanem a fogyasztóin és támogatóin múlik.

Amellett, hogy ilyen és ehhez hasonló mikrofonoktól, ilyen és ehhez hasonló színpadokon, félig humorosan és félig komolyan beszélünk az alkotókról, a mi feladatunk az, hogy megteremtsük a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy ők alkothassanak, mi pedig – humorosan vagy komolyan – beszéljünk róluk, dicsérjük őket.

Kedves mai és mindenkori díjazottak, kortárs kultúra-gyarapítók: kérjük Önöket, ha mi ezt esetleg elfelejtenénk, mindig rángassák meg kabátunk ujját, és emlékeztessenek...

Vírusfertőzésből kilábalva kívánok tehát további sok sikert minden díjazottnak és alkotónak,  magunknak pedig ezután is igazi, ragályos, erős és lehengerlő erdélyi magyar kortárs kultúrát!