Tisztelt Díjazottak! Kedves kolozsváriak!

Kultúrában és kultúra által létezünk. Nem szeretnék sem közhelyeket, sem pedig axiomának tűnő frázisokat mondani, de tény: kultúrában és kultúra által létezünk. Bárhova megyünk, körülvesz bennünket. Épületek, hangok, színek, formák, érzések halmaza, melyek minden érzékszervünket működésbe lendítik. Beleégnek a szívünkbe, szemünkbe, fülünkbe, tapintásunkba. Ott vannak bennünk megszokott dallamok, kedvenc rímek, festmények, szobrok, színházi szerepek, táncmozdulatok, úgy, ahogy mindig együtt dobbannak lépteink a főtér épületeinek lüktetésével, vagy amint sajátos érzelmek bújnak elő, amikor ránk kacsint egy-egy érdekesebb ruhadarab vagy lakberendezési tárgy. Mindezek mögött alkotó, teremtő kezek, érző és érzéseket közvetítő lelkek vannak, akik értékeiket azért adják át, hogy azoktól egyenként és közösségként is nemesebbek, többek, jobbak, tartalmasabbak legyünk.

Valamiféle megszállottság lehet ezekben az értéket teremtő emberekben, amelyet mi, a kultúra közönséges fogyasztói csak akkor veszünk észre, ha mélyebben betekintünk lelki és emberi világukba. És számtalan alkalom adódik arra, hogy valóban az alkotó munkáját a magunk módján próbáljuk értékelni. Ismétlem, a magunk módján, hisz számukra a legnagyobb elismerés nem egy oklevélben, egy plakettben rejlik, hanem az ezek mögött lévő, és általunk, fogyasztók által kisugárzott érzésekben, hogy igen: ez tetszik.

Ezzel az érzéssel háláljuk meg azt, hogy egy feledésre ítéltetett, de el nem feledhető kegyetlen gyermekkori élmény puszta leírása nem kevesebbre tanít meg bennünket, mint a bosszú átértékelésére, hisz Visky András arra hívja fel a figyelmünket: ,,a bosszúról leginkább az erőszak jut az emberek eszébe, pontosan rámutat arra, mi is az emberi történelem: kielégíthetetlen bosszúk végtelen láncolata. De nem csak ez a formája létezik. A szelíd jóvátétel is bosszú. Sőt, ez az egyetlen megengedett formája a bosszúnak".

Ugyanilyen érzéssel mondunk köszönetet annak a számtalan arcnak, hangulatnak, hangnak dühnek és nevetésnek, amik mögött mindig ugyanaz a hús-vér valós lény rejtőzik. Imre Éva nőies férfi, vagy férfias nő, Mercutio vagy Gerda, Barbár B. vagy Magdaléna. És csak leporolja a kabátja gallérjáról az ujjlenyomatokat, azzal máris továbblépett, újabb és újabb színészi kihívások felé.

Az érzések pedig maradnak tovább, amikor belépünk a régi falusi anyagok világába, ahol a gabonás zsák, a kender, a széna újra felfedezi önmagát, pontosabban hagyja magát újra felfedezni Oláh Gyárfás keze alatt. Mert ő mindennel is foglalkozik, ami régi, természetes anyag, és nem csupán újra felfedezi, hanem - ahogy maga is vallja - egyfajta varázslóként átformálja azokat, szeret ,,különböző porokat összekeverni, és azokból kihozni új dolgokat". Alkotásai élnek, még akkor is, ha azok csontváz-színűek. Nála mindig megtalálja a zsák a foltját, akár kitömve, akár csavarva.

Érzésekkel, érzelmekkel köszöntjük hát őket, kortárs kultúránk alkotóit és üzenőit. Hisz üzenetük mindig van: merjünk lépni az új felé, de anélkül, hogy az ősi torzulna vagy feledésbe merülne. Árnyalatok ezek, melyek mindig összekötik a múltat a jövővel, de soha nem stagnálva, hanem mindig dinamikusan.

Köszöntjük őket és köszönjük nekik az alkotás bátorságát, a bátorság üzenetét, az üzenet teljességét és mélységét. Köszönjük, hogy vannak, és hogy évről évre egyre többen, egyre feltűnőbben sokan vannak. Köszönjük, hisz általuk vagyunk mi is hűséges és mohó élvezői az erdélyi magyar kortárs kultúrának.

Köszönöm, hogy meghallgattak.