Tisztelt Kongresszus!

Kedves Vendégeink!

Barátaim!

Mostmár negyedik alkalommal állok Önök elé, hogy beszámoljak az elvégzett munkáról. Kétévente, amikor összeül az RMDSZ Kongresszusa, a mindenkori elnök dolga, hogy mérleget készítsen, számot adjon, elmondja: miben volt sikeres a Szövetség, és hol érték kudarcok.

A jól elvégzett munkának mindig van eredménye, és persze, mindig vannak kudarcok is, ezeket nem lehet eltitkolni és nem is szabad, be nem teljesült vágyak, el nem ért célok, megbotlasztott törekvések.

Egy számbeli kisebbségben élő nemzeti közösség politikai érdekérvényesítését céljául kitűző szervezet a legritkább esetben tud akkora változást elérni, mint amennyit és amekkorát szeretne. Az elmúlt években is meg kellett tapasztalnunk a kisebbségi politizálás lehetőségeit, annak korlátait és azt az egyszerű tényt, mely szerint az eredményesség nem mindig áll szoros összefüggésben a jóindulatú szándékkal, az elvégzett munka mennyiségével és minőségével.

Ebből pedig soha nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy abba kell hagyni a munkát. Sokkal inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy mindig talpra kell állni, mindig folytatni kell, újrakezdeni, de soha nem feladni, soha nem meghátrálni.

Nos, mindezek figyelembevételével talán megértik, hogy bár nem először állok itt Önök előtt, mégis van bennem izgalom, gyomorideg: arra kell választ adnom, vajon, elegendő volt-e a lehetőségeinkhez képest, amit végeztünk? Vajon a kompromisszumok, amiket kötöttünk, a szövetségek, amiket alkottunk és végül, de nem utolsó sorban a csapat működött-e? Nos, erről próbálok számot adni a következőkben.

Tisztelt Kongresszus!

A mi Szövetségünk megalakításának a pillanatában, közel három évtizede azt a megbízást kapta közösségünktől, hogy vívja ki az identitás megőrzéséhez szükséges egyéni és közösségi jogokat, szerezze vissza az elrabolt javakat, támogassa, szervezze a közösség építkezését és egy olyan demokratikus állam felépítését, amelyben minden polgár otthon tudja érezni magát és biztonságban tervezheti jövőjét.

Ezek a célok vezérelnek bennünket azóta is. És sok dolog, maga a világ, amelyben élünk, jelentősen átalakult ebben az időszakban, de egyvalami nem: a megbízás tartalma nem változott.

Így aztán a kérdésre kell választ keresnünk, hogy a változó társadalmi és politikai környezetben tudtunk-e erősödni szervezetként és tudtunk-e erősödni közösségként?

Mint minden Kongresszusra, ezúttal is készült egy nyomtatott, írásos beszámoló. Ha megengedik, nem fogom felsorolni az ott leírtakat. Mint látták már, vagy ha kézbe veszik, láthatják, hogy korábban is, voltak eredményeink, sikereink, az RMDSZ számos eredményt tud felmutatni az elmúlt évek során.

Most inkább a korábban feltett kérdésekre keresném a választ:

Erősebb lett az RMDSZ? Illetve: erősebb lett az erdélyi magyarság közösségként?

Az első kérdésre talán egyszerűbb a válasz.

Igen, erősödtünk.

Több okom is van arra, hogy ezt mondjam. Először is nézzük azt az utolsó politikai választást, amelyen le lehetett mérni Szövetségünk támogatottságát.

2016-ban volt két választás, amelyen az RMDSZ megerősödött, amelyből megerősödve került ki. Az RMDSZ színeiben közel 200 polgármester nyert mandátumot, és országszerte több független, illetve MPP-s polgármester is győzött a Szövetség támogatásával.

Jelentős sikert értünk el Szatmárnémetiben – hogy csak egy kiemelt példát mondjak–, a városnak négy év után ismét magyar polgármestere van. 

Négy megyében végeztünk első helyen, Hargita és Kovászna, Maros és Szatmár megyékben, illetve Biharban is RMDSZ-es tanácselnöke van a megyének. A két székely megyében magunkban, máshol pedig koalícióban másokkal vezetjük a megyei önkormányzatokat.

200-nál is több alpolgármester szolgálja a magyar közösség érdekét, többek között Kolozsváron, Temesváron és Brassóban is. Közel 2300 önkormányzati és közel 100 megyei tanácsos erősíti a magyar érdekképviseletet.

A választásokra készülve az RMDSZ stratégiai megállapodást kötött a Magyar Polgári Párttal, amelyet a parlamenti választások előtt ismét megerősített. Nem volt egyszerű mutatvány, ám ma is meg vagyok győződve, hogy ezzel a megállapodással mindenek előtt a mi közösségünk, a romániai magyarok nyertek.

A Magyar Polgári Pártot pedig tisztelettel emlékeztetném arra a stratégiai megállapodásra, amelynek köszönhetően ma kétszer annyi polgármestere van, mint volt 2016 előtt, és a parlamentben is két képviselőt tudhat magáénak, ahova eddig saját erejéből nem juthatott be.

A 2016 évi parlamenti választásokon évtizedes trendet törtünk meg. 2004 után ismét a szavazatok több mint 6 százalékát szereztük meg, így hárommal több, 21 képviselőnk lett a parlamentben, míg a szenátusban 9-en képviselik a Szövetséget, olyan körülmények között, hogy kisebb lett a parlamenti létszám, miközben lezajlott egy generációváltás is, sok fiatal, első mandátumos tagja lett a frakciónak. 

Bárki jogosan felteheti a kérdést: mihez kezdtünk ezzel a bizalommal, mire volt jó ez az eredmény?

Tisztelt Kongresszus, kedves barátaim!

A válasznak őszintének és meggyőzőnek kell lennie. Ezért érdemes egy kicsit tágabb kitekintésből közelednünk hozzá.

Miközben Romániában és a Kelet-Európában általában pártok jönnek, pártok mennek, hol egyik, hol másik ideológiát tűzve zászlójukra, pártcsaládokat és nézeteiket úgy váltogatva, ahogyan pillanatnyi érdekeik kívánják, mi itt állunk közel harminc év után is szilárdan.

És ez azért lehetséges, mert értékeink, céljaink, de akaratunk is közös.

A közösség képviselete, közös célok és közös akarat: erre a szilárd alapra épül a Romániai Magyar Demokrata Szövetség immár harminc éve. Erre épült az elmúlt négy esztendőben is. Szövetség volt és maradt: a romániai magyar emberek szövetsége és szövetségese.

Szükség van erre a szilárd alapra és szükség van arra az erőre, ami ebből következik, hiszen jogaink védelme és a közösségépítés, ma úgy tűnik, hogy egyhamar nem fog véget érni.

Amit tegnap elérünk, azt holnap megtámadják, majd megpróbálják visszarendezni. Amit ma megígérnek, azt holnap visszavonják, sőt, talán le is tagadják, hogy megígérték. Súlyos tapasztalat ez, mint ahogy az is megtörhetetlen szándék, hogy az építkezést folytatni kell.

Ilyen a kisebbségek Déva vára, csak nem az istenek átka, hanem buta politikai számítás, a nemzeti kizárólagosságra alapozott fanatizmus rombolja le.

Röviden így foglalható össze a kisebbségi jogvédelem – akár az elmúlt 4, 30, akár az elmúlt 100 esztendő perspektívájából.

Ezért volt fontos erősnek lennünk, függetlenül attól, hogy éppen kormányon vagyunk vagy sem. De azt is beláttuk, hogy mindez önmagában nem elég: tovább kell lépni.

Ha 2018 jórészt az elmúlt 100 évről szólt, akkor 2019-nek, a következő évszázad első évének a jövőről kell szólnia.

Természetesen, egy pillanatig sem gondolom, hogy száz évre előre lehet tervezni, mert nem lehet. Azt viszont pontosan tudom, hogy olyan időben élünk, amikor a változások hihetetlen sebességgel zajlanak, és nem bújhatunk el a válaszadás elől. Nem bújhatunk el az elől a kérdés elől, hogy milyen jövőt akarunk? Nem bújhatunk el, mert a most születő gyerekek vagy akár a néhány évesek is jó eséllyel megérik a 22. századot.

Újabb válaszúthoz érkeztünk tehát. Választanunk kell nekünk is, de a román társadalomnak is aközött, hogy csak a múlt század terheit visszük tovább, vagy merünk új lapot húzni a 19-re, és fejünket a jövő fele fordítjuk.

Hasonló válaszút előtt állhatott Kós Károly nemzedéke is. Az impériumváltás radikális változásokat hozott Erdélyben: gyors válaszokat, ésszerű megoldásokat kellett adni, mert az új kezdet szükségszerű volt. Ma úgy mondhatnánk, hogy jó stratégia kellett az akkori kivándorlás megfékezésére, a magába roskadó közösség reményeinek visszaállítására.

A beszámolónál tartunk, de bennünket leginkább foglalkoztató kérdés a mostani Kongresszuson éppen a jövő. Annak tervezéséhez pedig ésszerűen kell felismernünk a kihívásokat, leltároznunk eszközeinket, lehetőségeinket.

Társadalmunk és közösségünk problémái nemhogy a harminc évvel ezelőtti realitásokkal nem vethetőek össze, de még a 12 évvel ezelőttiekkel sem igazán.

Tisztelt Kongresszus!

Négy évvel ezelőtt azt mondtuk, azt mondtam, újratervezésre van szükség.

Céljaink nem változnak, de a politizálás eszközeit meg kellett újítanunk, a változó társadalmi kihívásokra jó válaszokat kellett adnunk, ha úgy tetszik, szintet kellett lépni. Erről szólt az újratervezés.

Voltak, akik ezt akkor félreértették. Bízom benne, hogy mára mindannyian pontosan látjuk: az új feladatokhoz sikerült felnőnünk, az új kihívásokra sikerült tisztességes válaszokat adnunk.

Négy évvel ezelőtt is azt mondtuk, hogy a mi ideológiánk a pragmatikus transzilvanizmus. Ennek szellemében cselekedtünk.

Mi, erdélyi, romániai magyarok sokfélék vagyunk: különbözik a világnézetünk, sokszor ütközik a véleményünk, szeretünk vitázni, néha vitatkozni is. Vannak köztünk konzervatívak, liberálisok, kereszténydemokraták és szociáldemokraták, jobboldaliak és baloldaliak, kormányzáspártiak vagy ellenzékiek, de amikor együtt vagyunk ebben a Szövetségben, akkor mindenekelőtt erdélyi magyar transzilvanisták vagyunk.

Felelős és pragmatikus emberek. Pragmatikus transzilvanisták. Ez volt és ez a mi közös ideológiánk. Ezt újra és újra ki kell mondanunk, hogy mindenki pontosan értse. Nem voltunk, nem vagyunk és nem is leszünk más pártok, más ideológiák csatlósai, csak kizárólag saját közösségünk alakítói. Aki ezt megérti és elfogadja, annak tisztességes, szavatartó partnerei leszünk.

A mögöttünk lévő négy esztendő csak a történelmi tapasztalatot erősítette: ahhoz, hogy saját erőnkhöz hozzá tudjunk tenni, hogy kipótoljuk a számbeli kisebbségből fakadó képességeink hiányosságait, szövetségesekre, társakra volt szükségünk. Ez a jövőben sem fog megváltozni.

Ma itt előttetek, Önök előtt állva azt tudom mondani, hogy a szövetségkötésben is pragmatikusak voltunk és bátrak.

Bátrak abban, hogy lehetőséget kerestünk és nem kifogásokat. Lehetőségeink száma nem volt túl nagy, mondhatni korlátozott volt. Kifogást tucatnyit találhattunk volna. De realisták és pragmatikusak voltunk, mert azt kerestük, merre vezet út, kivel lehet előbbre vinni a magyar közösségünk ügyeit, legyen szó iskoláról, más oktatási intézményekről, anyanyelvünk használatáról vagy közösségünk gazdasági fejlődéséről.

Nem kötöttük gúzsba magunkat: az önkormányzatokban a helyi sajátosságokat és a választók többségének az akaratát figyelembe véve és azt tiszteletben tartva volt, ahol koalíciót kötöttünk a nemzeti liberálisokkal, és volt, ahol a szociáldemokratákkal dolgozunk együtt attól függően, hogy melyik önkormányzatban milyen lehetőségeink voltak.

Országos szinten egy laza parlamenti együttműködést tartunk életben a kormánykoalícióval.

Ebben a kérdésben is pragmatikusak voltunk. De mondhatnám úgy is, hogy a politikában azzal kötünk szövetséget, akivel lehet, és nem azzal, akivel esetleg elvi, ideológiai alapon szeretnénk. A PSD-ALDE-koalícióval két évvel ezelőtt lehetett tárgyalni. Ennek számos kézzelfogható eredménye is van, ezekből a jelentősebbeket az írott beszámolóban megtalálják, most nem ismétlem el.

És hiába vagyunk egy pártcsaládban a PNL-vel, országos szinten velük nem jutottunk egyről a kettőre.

Minden kisebbségi ügyben keresztbe tettek nekünk, ahogy a román politika megújítását hirdető USR és újabban a PLUS is. A régi nacionalistákról most nem beszélek, hiszen tőlük nem is várunk mást. Hozzászoktunk már ahhoz, hogy ők hogyan gondolkodnak, hogyan dolgoznak.

Ezért az ő részükről a koalícióval való kapcsolatunkat illető egyetlen bírálatot sem tudunk másképpen értelmezni, csakis úgy, mint a belpolitikai hatalmi harc lebutított kivetítését. Tisztelettel viseltetünk irántuk, mert a választók akaratából a parlamentben vannak, és hasonló tiszteletet kérünk magunk számára is, s csak reménykedni tudunk abban, hogy a magyar ügyhöz való viszonyuk változni fog.

Hölgyeim és uraim!

Az utolsó két évben felajánlották a kormányzás lehetőségét is, ez nem titok, de mi sem 2017-ben, sem 2018-ban a közös kormányzás elvi és gyakorlati feltételeit nem láttuk biztosítva.

Ezért nemet mondtunk. Mint ahogy nemet mondtunk a széttöredezett és egymással is gyakran vitában álló ellenzéknek akkor, amikor a magyar ügyek folyamatos támadása után arra kértek bennünket – mit kértek, egyenesen felszólítottak –, szavazzunk velük a kormány megbuktatásáért. Egy percig sem tagadtuk, hogy a mostani vagy az előző kormányok bármelyikénél sokkal jobbat el tudunk képzelni, ám nemet kellett mondanunk legalább három ok miatt.

Először is, amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, tartja a népi bölcsesség. Mi is ehhez tartottuk magunkat. Ez egy önbecsülési kérdés is.

Másodjára: a matematikai tényállással nem kívántunk vitába szállni. A koalíciónak a mi szavazataink nélkül is többsége van. Az ellenzéknek ilyen körülmények között velünk együtt sem lehet és nincs is többsége.

És harmadsorban: az ellenzék nem tudott, talán nem is akart semmilyen alternatívát felmutatni. Sem kormányfőjelöltje, sem miniszterjelöltjei, sem kormányprogramja nem volt.

Tisztelt kongresszusi küldöttek!

Számtalanszor megfordultunk Európa különböző városaiban és országaiban. Szövetségesekre volt és van szükségünk, mert olyan feladatokat tűztük magunk elé, amelyek teljesítéséhez meg kell tudnunk sokszorozni az erőnket.

Ilyen feladat volt többek között a Kisebbségvédelmi Csomag, a Minority SafePack is. Emlékezzünk csak: négy évvel ezelőtt még arról beszéltünk, hogyan akadályozza a román kormány a kezdeményezés elindítását.

Ma meg arról adhatunk számot, hogy 2018 tavaszán sikerre vittünk egy nemzetközi kampányt, elkezdtünk utat építeni ott, ahol korábban még nem volt se szándék, se terv, se nyomvonal.

Egy kisebbségi politikai szervezetnek, az RMDSZ-nek sikerült tető alá hoznia az őshonos európai nemzeti és etnikai kisebbségek szolidaritását.

Közel 1,3 millió aláírást gyűjtöttünk össze: a felmutatott eredménnyel az Uniónak számolnia kell. És most már velünk is számolni kell a nemzetközi színtéren.

Többek között ezért mondom, hogy politikai erőnk növekedett: az RMDSZ erősödött Romániában és az Unióban egyaránt.

Mindig azt támogattuk, amiről meg voltunk győződve, hogy javít, és nem ront a társadalom általános helyzetén és kilátásain, hogy szolgálja mind az általános, mind pedig a mi sajátos érdekeinket.

Így alakult a helyzet a 2016-os választások után, de a lényeget nem feledtük: ideig-óráig sokféle szövetséget köthetünk, de csak egy igaz szövetségesünk van, az erdélyi magyarság.

Szövetségeseket kerestünk az ország határain kívül is. Az elmúlt négy esztendőben, második mandátumom alatt kétszer mentünk Washingtonba és beszéltünk ott az adminisztráció és a kongresszus tagjai előtt az erdélyi magyarok problémáiról.

De erősödtünk a Kárpát-medencében is.

2011-ben azt ígértem, hogy rendezni fogjuk a magyar kormánnyal és a kormánypártokkal való viszonyunkat. Négy éve azt mondtam, hogy ez megtörtént, és a nemzetpolitika fontos kérdéseiben partnerként cserélünk véleményt, és ha szükséges, közös álláspontot is ki tudunk alakítani.

Mára a helyzet leegyszerűsödött. A Fidesz-KDNP-vel való partnerség szövetséggé erősödött, amint azt a tegnap elhangzottak is visszaigazolják. És ahol szövetség van, ott közös ügyek, közös tervezés és közös akarat van, majd mindezek eredményeképp közös sikerek születnek.

Az természetes, hogy az RMDSZ mindig partnerségre törekszik Magyarország kormányával. De az kifejezetten örvendetes, amikor ez a kormány nemcsak afféle kötelező házi feladatként tekint a határon túli magyar kisebbségek, így az erdélyi magyar közösség törekvéseinek támogatására.

Ma már nemcsak oktatási és kulturális programok támogatására van lehetőség, nemcsak az identitás megőrzésének intézményes támogatója a magyar kormány, hanem javaslatunkra gazdaságfejlesztési program is beindult, illetve jelentős sportágazatokban sikerült támogatást kapnia azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek mögött pontos elképzelés és hosszú távú stratégia áll.

Ilyen ma a mi szövetségünk a Fidesz-KDNP-vel.

Kedves barátaim!

Az újratervezés jegyében új eszközöket próbáltunk ki. Ilyen volt a tavalyi 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában programunk is. És csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a programot a következő két esztendőben is folytatni akarjuk.

Komoly vitákat váltott ki ez a kezdeményezésünk, de mi örülünk az ilyen vitáknak.

Könnyebb a figyelmet felkelteni, ha vitatják, amit mondunk, mintha észre sem vennék azt.

A tisztelet jegyében indítottuk az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában programsorozatunkat. A román centenárium évét lehetőségként használtuk: elmondtuk, hogy mi, magyarok mivel járultunk hozzá az ország fejlődéséhez, és azt is világosan megfogalmaztunk, hogy mit várunk el a román államtól. 

A többség-kisebbség viszony hosszú távú és tartós rendezésének a kulcsa a különböző autonómiaformák Alkotmányba és törvénybe foglalása. Ezt nem Románia ellenében kérjük, ez nem irányul senki ellen. Ez annak a közösségnek a tartós jövőjét tudja szavatolni, amely az elmúlt száz évben is hozzájárult ennek az országnak az építéshez. A múltat elosztani nem tudjuk, de talán képesek leszünk a jövőt közösen megtervezni.

A viták pontosan mutatják, mennyi teendőnk van még ahhoz, hogy a két közösség egymás iránti bizalmatlansága csökkenjen, hogy a kölcsönös előítéletek eltűnjenek. Alapállásunk az volt, hogy ehhez őszinte, helyenként talán nyersnek tűnő, de semmit a szőnyeg alá nem söprő vitát kell lefolytatnunk.

Mindannyian tudjuk: ezt a harcot nekünk, az RMDSZ-nek kell kezdeményeznie és nagyrészt megvívnia. A múlt év tapasztalatai után egy picivel optimistább vagyok.

Hölgyeim és uraim, tisztelt küldöttek!

Arra a kérdésre, hogy az erdélyi magyarság közösségként erősödött-e, a rövid válaszom az, hogy igen.

Egy közösség erejét számtalan tényező határozza meg. Ezeknek egy részére a politikának az önkormányzatokon, a parlamenti döntéseken és a kormányzati intézkedéseken keresztül van közvetlen ráhatása.

Ha azt vizsgáljuk, hogy az intézményeink erősödtek-e az elmúlt években, akkor a válasz többnyire igen. Hogyha azt nézzük, hogy településeinek milyen állapotban voltak és most milyen állapotban vannak, akkor nincs, amiért szégyenkeznünk. Éltünk azokkal a lehetőségekkel, amelyek megadatnak számunkra. Megmozgattuk az összes olyan költségvetési forrást, amelyre a politikai döntéshozóknak van ráhatása, és ez már érezhető, látható, hacsak az elmúlt négy esztendőt nézzük, akkor is.

Sikerült kivédenünk a közösségünket ért legtöbb támadást, különösen azokat, amelyek a törvényhozásból indultak. Számtalan olyan törvény elfogadását megakadályoztuk, amelyeknek nem titkolt célja az volt, hogy a megszerzett jogokról visszavegyenek. És sikerült elfogadtatni olyan törvényeket, amelyek erősítik jogainkat és növelik a közösség biztonságát.

Sajnos voltak és vannak fájdalmas veszteségeink, illetve olyan ügyeink, amelyekkel évek óta kínlódunk. De azt már mondtam, hogy nem adtuk és nem adjuk fel, nem hátráltunk és nem hátrálunk meg. Sem akkor, amikor a MOGYE-ről, sem akkor, amikor nemzeti és közösségi szimbólumaink használatáról van szó.

Tisztelt Kongresszus!

100 évnyi kisebbségi lét, 30 évnyi közösségi építkezés és 8 évnyi elnökség után úgy látom, határozottan állítom, hogy a közösség építésének folyamata befejezetlen és véglegesen lezárt.

Ahogy mondani szokták: „minden bonyolult problémára létezik egyszerű, de téves megoldás."

Mi ezt el akarjuk kerülni. Nem akarunk bonyolult problémákra egyszerű, de rossz válaszokat adni. Egyszerre kell bátornak lenni és realistának.

A bátorság azt jelenti, hogy meg tudjuk fogalmazni kérdéseinket.

A realizmus pedig azt, hogy nem csapjuk be magunkat rossz válaszokkal.

Itt vagyunk ma Kolozsváron, nemcsak Erdély, de az erdélyiség tradíciójának fővárosában.

Bőséges példák állnak rendelkezésünkre Apáczai Csere Jánostól Bethlen Gáboron keresztül Kós Károlyig vagy akár Kallós Zoltánig, ha az erdélyiség mibenlétét akarnánk megfogalmazni.

Ha megengedik, most mégis egy talán kevésbé ismert, de a transzilván szellemiséget tragikus életsorsával is példázó szerző, Bánffy Miklós figyelmeztetését idézném.

Már csak azért is, mert életében egyaránt otthonosan mozgott Kolozsváron, Budapesten és Bukarestben is, azaz abban a két fővárosban, amelyek a kisebbségi sors cölöpjei az elmúlt száz esztendőben.

„Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük...”

Mi arra törekedtünk, hogy ne kövessük el ezt a hibát.  Hogy ne csak védekezzünk, hanem  építkezzünk is. Hogy ne csupán a múlt dicsőségét keressük, hanem a jelen nehézségeivel is próbáljunk megbirkózni. Hogy ne akarjuk megoldani azt, amit egyedül nem tudunk, hanem partnereket és szövetségeseket keressünk. De végezzük el azt a munkát, amit csak mi végezhetünk el.

Tisztelt Kongresszus!

Beszámolómban a felelősségről mindig egyes szám első személyben beszéltem. Ez így van rendjén.

Ugyanakkor azt gondolom, bár a Szövetségnek egy elnöke van, a működés, így a sikerek is csapatmunka eredménye. Jó csapatunk van, és erre büszke vagyok.

Köszönöm nekik, köszönöm nektek. Ahogy mondani szokták, a hibákért a felelősség engem terhel, de a siker mindannyiotokkal közös, akik az ügyvezető elnökségen, a parlamentben, a megyei és települési önkormányzatokban és nem utolsó sorban a helyi szervezetekben képviselik az RMDSZ-t, dolgoznak a Szövetség sikeréért.

Köszönöm nekik, köszönöm nektek!

Közel 30 évvel ezelőtt kaptunk egy megbízást a közösségünktől. Határozottan állítom, hogy az elmúlt négy évben is ezt a feladatot ebben a nagyon gyorsan változó társadalmi és politikai környezetben, sokszor nehéz körülmények között, de sikerrel láttuk el: lehetőségeinkhez mérten mindent elkövettünk azért, hogy az erdélyi magyarok közössége tovább erősödjön.