Annyira befészkelte magát a politikai vezetők többségének tudatába a központosítás ideológiája, hogy e pillanatban bizonytalan, hogy valaha is megszabadulnának eme pártállami és szekusdiktatúrából származó örökségtől.

A liberálisok most éppen a karácsonkői tragikus tűzeset okán fércelték újra zászlajukra a megyei önkormányzatoknak alárendelt kórházak visszavezénylését az egészségügyi minisztérium hatáskörébe. Az már nem érdekli őket, hogy az érintett kórházak többsége jobban működik, mint akkor, amikor mindenről Bukarestben döntöttek. A drámai helyzetet kihasználva az egészségügyi miniszter ezt az időszakot sírja vissza, noha azt is láthatja, hogy az elmúlt években a megyei önkormányzatok komolyabb beruházásokat valósítottak meg, mint korábban maga a szaktárca. Eme központosító igyekezetével az egészségügyi minisztérium, illetve a kormány valójában nem tesz egyebet, mint politikai tőkét kovácsol a karácsonkői szerencsétlenségből. Eközben egészségügyi, járványügyi, oktatási szempontból a liberális kabinet nem képes az árnyalatok felismerésére, mindenkire érvényes intézkedéseit ostoba módon hozza meg.

A központosító szándékok orvoslása úgy lehetséges, ha végre leásnának a probléma gyökeréig. Mert a központosítás perverz öröme valójában a kommunista pártállam csendes átmentését jelenti, s az akkori vezérelv ma is használatos vidéken: cselekedjünk úgy, hogy a bukaresti elvtársak elégedettek legyenek.

Aki megfordult már minisztériumoknak alárendelt állami intézményekben, láthatta: havonta, hetente jelentenek mindent, adatokat gyártanak s postázzák azokat rendületlenül a fővárosba. Ott pedig gyűlnek, tornyosulnak a vidéki kartotékok, s látszólag mindenki megnyugodhat, hiszen legtöbben úgy érezhetik, teljesítették kötelességüket.

Az értelmetlen és haszontalan papírmunka mellett a túlságosan bürokratikus állam valójában azt jelenti, hogy a mindenkori hatalom bizalmatlan saját állampolgáraival szemben. Ezért, ahelyett hogy a helyi illetékesekre ruházná a döntési jogkört, inkább elveszi tőlük. Diktatórikus, primitív szemlélet, mely megakadályozza a helybéli embereket abban, hogy elképzeléseik szerint fejlesszék térségeiket, azaz úgy alakítsák életüket, ahogy a legjobbnak vélik.

A központosítás valójában az állam csődje. Egyaránt látszik ez békeidőben és járványidőben. Az a tény, hogy a választott megyei és települési önkormányzatok nem szólhatnak bele az egészségügyi, oktatási, munkaügyi és más kérdésekbe, ám ehelyett kénytelenek elfogadni egy vitatható legitimitású kormány – a liberálisok ugyanis nem nyertek választásokat – rosszabbnál rosszabb döntéseit, nem csupán felháborító, hanem a demokrácia torzulásával egyenértékű. Ennek egyszer s mindenkorra véget kellene vetni. Éppen ezért a decemberi választások alkalmával nem csupán arra érdemes figyelni, hogy ki ígér nagyobb nyugdíjemelést, hanem arra is, hogy a központosító szándékú hordószónokok közül ki az, aki nem csak az önkormányzati rendszert temetné, hanem magát a demokrácia intézményét is.