Balázs Imre József köszöntőbeszéde a 14. Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjátadó Gálán
Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlévők, akik a magyar kultúrát ünneplik,
van egy megzenésített vers, Himnusz a címe. Nem minden megzenésített verssel vagyunk így, de ezt a verset, ezt a dallamot ismerni szokták azok, akik a magyar kultúra napját ünneplik.
Vajon a Kölcsey-szöveget ismerjük igazából? Vagy a dallamot? Vagy azokat a helyzeteket, amelyekben a kettő egymásra talál?
Vegyük egy pillanatra komolyan a kérdést. A dalszövegek kutatói gyakran beszélnek arról, hogy a dalok megszólító jellege kifejezetten intenzív, voltaképpen épp erre a megszólításra épülnek. A megszólítás ugyanis, ami elhangzik a dalszövegben, mindig akkor és ott történik meg, amikor hallható, és valamiképpen össze is kapcsolja azokat, akik közösen hallgatják. A dal által létrejön a képzeletünkben egy közvetlenül, a szemünk előtt zajló történés, egy helyzet, amelyikben épp jelen vagyunk. Hogyha egyszer végigénekelnénk a Himnusz összes szakaszát, valahol a hatodik szakasz táján talán összerezzennénk, amikor ezt halljuk: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában”. Vagy lehet, hogy a hetedik szakasz mostját éreznénk kifejezetten hangsúlyosnak: „Vár állott, most kőhalom, / Kedv s öröm röpkedtek”. Épp zajlik a történés, látjuk a kard élén megcsillanó fényt. Körül tudjuk járni a kőhalmot, érezzük a fölszálló por szagát, meg-megbotlunk az egyenetlen terepen. Testünkben, izmainkban még ott a „röpkedő” örömök emléke.
De mivel a Himnusz legelső szakaszát szoktuk hallani és énekelni leggyakrabban, a megszólításokba írt jelenlétet talán mégis az áldás kérésében érezhetjük újra meg újra. Mintha valami, ami kérés, a dal éneklésének pillanatában máris különleges jelenlétűvé változna. Mintha éppen történne is, miközben még csak a fejünkben, a szavainkban van jelen. Ezt a jelenlevőséget erősítjük fel, ha dalszövegként, megzenésített versként gondolunk a Himnuszra.
A megzenésített vers, amelyikről mindeddig beszéltem, 1989 óta a magyar kultúra napjának dátumát is adja, 1823. január 22-én véglegesül a vers kézirata, ekkortól kezdődik a közösségivé válásának folyamata.
A kultúra kortárs meghatározásaiban egyre nagyobb hangsúlyt kap az az elem, hogy a kultúra valamilyen csoporthoz, valamilyen közösséghez való tartozásnak a kifejeződése. Éppen ezáltal lehet értelme az olyan fogalmaknak, mint az interkulturalitás vagy akár a transzkulturalitás. A különböző kultúrák közötti beszélgetés valójában csoportok közötti beszélgetés. Lehet, hogy amikor egy könyvet olvasok, vagy amikor zenét hallgatok a fülhallgatómból, azt élem meg, hogy éppen velem személyesen történik meg a kultúra. De belegondolva abba a folyamatba, hogy egyáltalán mi tette lehetővé számomra azt, hogy a zene eljusson a fülhallgatómig, vagy hogy a könyvet kézbe vehessem, gyorsan odáig érkezhetek, hogy a kultúra emberek együttműködésének eredménye, gyakran olyanok közreműködése, akik nem is egyazon időpillanatban léteznek.
Ha a kultúra csoportoké, és az együttműködésben ölt testet, amit időben visszafelé és előre nézve hagyománynak nevezünk, a jelenben pedig társadalmi és földrajzi rétegzettségként élünk meg, akkor a kultúra meghatározása egyben felelősséget is ró mindannyiunkra. Elsősorban annak felelősségét, hogy őrizzük meg a kultúra nyitottságát a „mi lenne, ha… / mi lett volna, ha…” esélyei számára. Próbáljuk meg beleképzelni magunkat abba az időpillanatba, amikor már megvan a Himnusz szövege, de még bárhogyan meg lehetne zenésíteni, a megzenésített változatok közül pedig bármelyiket választhatnánk. A kultúra annak a képzelőerőnek a kivetülése, megtestesülése, amelyik a múlt, a jelen és a jövő alternatív lehetőségeit is hordozza. Ezekre pedig ugyanúgy szükségünk van, mint az álmokra, amelyeket hajlamosak vagyunk a nappali józanság fényében figyelmen kívül hagyni, pedig fontos jelzéseket hordoznak lelkiállapotunkról, döntéseink hátteréről. A kultúrának valamiképpen a teljesebbik énünkké kell válnia, ahhoz az énünkhöz kell kapcsolódnia, akik még lehetnénk, azon a személyiségen kívül is, akik máris vagyunk.
Vegyük észre, hogy amikor a Himnusz című megzenésített vers megszólít bennünket, egy valós közösség vagyunk éppen, egy adott helyzetben. Vegyük észre, ahogy egy másik helyszínen, ugyanebben az órában, épp egy másik valós közösséget hoz létre a dal. Vegyük észre, hogy a valós közösségek összekapcsolásában, összekapcsolódásában meg kell szólítanunk egymást, beszélgetnünk kell egymással ahhoz, hogy a kultúra működésben maradjon. A beszélgetés nélkül a dalaink saját fülhallgatóinkban rekednek. A mai napra és az egész évre igazi beszélgetéseket kívánok magunknak térben és időben távoli dialóguspartnerek között, művészeti ágak között, egyének között, csoportok között.
Köszönöm a figyelmüket!