Kerekes Edit

Levél Annának

2016.10.12. |
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share



Levél Annának

Nyolc éve beszéltünk először. Bukarestben hívtalak, akkor még a minisztériumban dolgoztál, és pompás pályázat nyílt a láthatáron, amely egy kolozsvári magyar iskolának segíthetett volna tatarozásban, épületbővítésben.

Információk végett kerestelek, mert már akkor is igen zavarosak és átláthatatlanok voltak a szabályzatok, törvények, rendelkezések. Ismeretlenül is örömmel derítettük ki, hogy szülőtársak leszünk, gyermekeink osztálytársak. Hány szülői értekezletet ültünk végig, aztán később, amikor alpolgármester lettél, hányszor kellett hiányolnunk pragmatikusságodat, gyakorlatias megoldásaidat, ötleteidet, korrekt törődésedet. Azt csak a családod tudhatja, hányszor hiányoltak ők téged. A nagyvilág annyit lát, hogy az alpolgármesterhez biztos dőlnek a százezrek („hja, persze, hogy csak pár ezres a fizetése”), jól megszedi magát, mindenféle érdekes rendezvényre meghívják, ingyen utazgat, megannyi kedvezményben és figyelmességben részesül, egész rakás ajtó kinyílik előtte csak azért, mert ő az, amit a névjegyén ír. Azt már nem látják, amikor fáj a fejed, tűvel a karodban mégis dolgozni kell, amikor hajnalban kelsz és éjfélkor fekszel, amikor telefonon sincs időd a szeretteiddel beszélni. Ha mégis sejtik, szinte vádlón harsogják: neki kellett, erre szerződött, tudta jól, mit vállal, biztos megéri neki...

Igen, bizonyára tudtad. Jogászként annál inkább. És mégsem tudtad. Mert arra senki sem készülhet fel, ahogyan ennek az országnak a jogrendszere működik. Arra, hogy annak megvalósulásáért, amiről maga a jog rendelkezik, sokszor oda kell szólni, „befolyást kell latba vetni”. Törvényes határidők betartása nem magától értetődő a közigazgatás számára, és törvény ide vagy oda, nagyon sok ügy zökkenőmentes intézése még mindig a hivatalnokok jóindulatán múlik, csakúgy, mint az irodák közötti bürokratikus rohangászás megspórolása is. Mindenki (de legalábbis nagyon sokan) magának akart egy darabkát belőled, a hatalom rád hulló fénykarikájából egy picikét elcsalni. Lehetetlen kérésekkel fordultak hozzád ismerősök, idegen városlakók, te pedig, ha csak egy mód volt rá, senkit sem hagytál segítség, útbaigazítás nélkül. Városunkban sok hátráltató, nehéz csatározás zajlik, és neked nemcsak városvezetőként, de a város „magyar” színű ügyeiért sokszor az önkormányzattal szemben is ki kellett állnod, gyakorta csendben eredményesen, talán még többször nagy dobra veretve sikertelenül, hadd szidhassanak nemzettársaid. (Mert természetesen – hangoztatják néhányan – a te hibád a kétnyelvű helységnévtáblák hiánya, és most ne gyere azokkal a szerény feliratokkal a műemléképületeken...) Azokkal együtt, akik hálával gondolnak rád, egyenes arányban nőtt az ellenségeid száma, akiket az úton helyreutasítottál, akiknek a személyes érdekeit nem szolgáltad. Valaki előbb-utóbb lám, benyújtja a számlát.

Ma már ellened sülhet el, ha csak egyszer is megkérdeztél egy ügyosztályt arról, hogy az X számmal iktatott okiratnak mi az állása. Elég, ha csak emlékeztettél egy szabály betartására. S amit például bűnödül felrónak: egy tanácsülés napirendjén szereplő, építkezési engedély jóváhagyását célzó határozattervezetnek a sorrendben előbbre hozását kérted. Értsük meg jól: nem a határozat elfogadását kérted, hanem, hogy hamarabb sorra kerüljön, vagyis ugyanazon a gyűlésen tárgyalták, mint egyébként is tárgyalták volna, csak valamivel előbb. Ha innen nézem: teljesen jogszerű fellépés, az alpolgármesteri munka része. Ha onnan nézik, befolyással való üzérkedés. Mint a pajzán viccben Kohn és Grün, meg az egyikük felesége és az ablak, amelyen be lehet ugorni...

Nagy Zsoltok és Markó Attilák és mások óta tudjuk, hogy senki sem lehet nyugodt. És nem, nem mind arany, ami magyar – ahogyan sokan felrótták a kivizsgálás alá vetett magyar közéleti személyiségek, politikusok „szerecsenmosdatóinak”. Nem csoda, ha lassan a városházákon senki nem mer okmányokat aláírni, vaktában felelősséget vállalni, a bőrét vásárra vinni a közösségért, amelynek egy része aztán a mostanihoz hasonló esetekben lelkiismerete megnyugtatására elkezdi majd mondogatni, hogy szél fúvatlan nem indul, meg hogy nem zörög a haraszt, és hasonló bölcsességeket. Csak nézzük meg közelebbről a leleplezett korrupciós ügyeket: míg a nagykutyáknak eurómilliók sikkasztását, eurómilliós csúszópénzeknek a saját személyes gyarapodásukra való követelését és elfogadását rótták fel, addig Markó Attila bűne az volt, hogy aláírt egy papírt, amivel visszaszolgáltattak egy ingatlant a magyar közösségnek, Máté Andrásnak az volt a vétke, hogy parlamenti irodájába minimálbérrel alkalmazta a feleségét, amiért jogosan meg is kapta megérdemelt büntetését. Nincsenek bocsánatosabb bűnök, ám ez akkor is eltörpül a nagy ügyek mellett, és túl nagy a lendület, amellyel az ilyenformán hitelüket vesztő korrupcióvadászok ráhajtanak.

Nem irigyeltük aranyketrecedet. Minden vélt vagy valós előnyével együtt sem. Ez nem nyolcórás és nem tizenkét órás munka, és szombaton és vasárnap is rád van varrva-ragasztva. Ez a munka soha nem ér véget. Bekúszik a nappalaidba és az éjszakáidba, a hétvégéidbe és a vakációidba, a hajad szálába, a konyhádba, az álmaidba, a könyvespolcodon sorakozó verseskötetek metaforáiba, a családod, a gyermekeid életébe, ott lapul a kötelesség miatt elmulasztott mérföldkövek mellett, a buksifejekről elmaradt cirógatások hűlt helyében, a telefonon elmondott esti mesékben, a gyermekkönnyekben, az elszalasztott mosolyokban, késleltetve megosztott örömökben. Ezt senki sem fizette, nem fizetheti meg, ugye ti is tudjátok, irigyek?

Igenis van olyan, hogy valaki arra születik. Hogy valaki egész egyszerűen nem tehet mást, mint közösségi feladatot vállal teljes szakértelmével, adottságaival, elkötelezettségével, empátiájával, idejével. Ahogyan reggel fel kell ébredni, olyan természetes némelyeknek, hogy a közösségért kicsiben vagy nagyban cselekedniük kell. Akkor is, ha sokszor csak elégedetlenség, számonkérés jön cserébe, vagy inkább csak ez látszik. Túl sok embert veszítettünk, üldözött már el ez a rendszer. Ha nem vigyázunk, lassan elfogynak.

Most nyomozás folyik, egyelőre nevetséges okok miatt. Tisztségedet nem gyakorolhatod, az országot el nem hagyhatod. A hivatalnak a közelébe sem mehetsz, potenciális érintettekkel nem találkozhatsz. (De kik is ezek pontosabban? Hiszen mint kiderült, a megfelelő belemagyarázással bármilyen történet összefüggésbe hozható bármilyen történettel, és az összeesküvés-elméletek gyártói most joggal irigykedhetnek a korrupcióellenesekre.) Annál jobb. Ha nem lenne a nyugtalanság, aggodalom, ez maga volna az ajándékba kapott szabadság. De csakazértis: kapj magadra meleg sálat, burkolózz puha pokrócba, ülj ki az otthonod teraszára, s fűszeres forralt bort szürcsölgessetek kettesben, a gyerekek csintalankodása kiszűrődik a szobákból, aláperdülnek a hatalmas fáról a levelek, arcokon könnyek, amíg kisüt a nap, felderül az ég, és beköszönt az öröm. Szabad neked egy kicsit a világot elfelejteni. Mert a nap végén mégis csak az a fontos, hogy a szemedbe nézhess. Egyébként is már száz éve tudjuk: Anna örök.

 

Forrás: szabadsag.ro

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.