Hírek

Elküld ismerősnek | Nyomtat

Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim!


Az elmúlt húsz esztendőben megtett út hosszát felmérni lehetséges azzal is, hogy ránézünk egymásra, és kinek-kinek a ráncai elég pontosan mutatják az eltelt időt. Az időt igen, de életünk változásait talán kevésbé. Ahhoz, hogy ezeket a változásokat pontosan megbecsülhessük, szükséges visszatekinteni oda, ahonnan elindultunk, 1989 decemberére, vagy általában a két évtizeddel ezelőtti állapotokra. Nem annyira a statisztikai adatokra gondolok most, hanem egykori közérzetünkre, elsősorban a reményre. Mert a diktatúra utolsó éveiben felgyorsult körülöttünk a bomlás, eltűnt a magyar nyelv a közéletből, már a legeldugottabb székely településen sem lehetett magyar cégtáblát látni, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Nagyvárad és a többi erdélyi város nevét már a magyar újságokban sem lehetett leírni magyarul, nem volt egyetlenegy önálló magyar nyelvű középiskolánk sem, közösségként szinte semmink sem maradt, és a legnagyobb veszteség az volt, hogy a remény is eltűnni látszott. A nyolcvanas években már sorra jelentették be barátaink, hogy kitelepednek, a végén már minden héten költöztettünk valakit, segítettünk, hogy a holmiját vagonba rakhassa, már amit engedtek elvinni. Úgy látszott, hogy Románia egyszínű országgá válik, és kommunista nemzetállam teljes diadalt arat. A magyarok elveszítették jogaikat, javaikat, intézményeiket, és a legfontosabbat is: a jövőt! A szekuritáté által totálisan ellenőrzött országban nem volt hús, nem volt fűtés, nem volt villany, nem volt benzin, és nem volt remény.
    
Innen indultunk.
    
Temesvár, majd Bukarest, Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Szeben és más városok decembere bebizonyította, hogy egyvalamit rendkívül gyorsan vissza tudtunk szerezni: a reményt. Vissza tudtuk szerezni, illetve meg sem halt igazán, ez maradt ezek szerint legfőbb vagyonunk. A kirobbanó remény, a mindent elsöprő szenvedély, a hatalmas hit, hogy mégis meg lehet itt maradni magyarnak, és mégis újjá lehet építeni ezt az országot, és ezen belül a magyar közösséget. Bukarestben és Erdély különböző városaiban napok alatt jött létre a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, napok alatt iratkoztak be több százezren ebbe a szervezetbe, amely azóta is él, dolgozik, képviseli a magyar közösség érdekeit. Sokan nem hitték akkor, hogy a semmiből jöttünk létre, a román újságokban egyfolytában azt firtatták, hogy vajon nem létezett-e azelőtt is már földalatti szervezetként az RMDSZ. A szervezet nem létezett, de az akarat igen: Erdély-szerte tudták a magyar értelmiségiek, hogy legelső dolguk, ha lehetőség nyílik rá, egy szervezet létrehozása, és a politikai küzdelem azonnali elindítása. Akkor még sokkal nehezebb volt kommunikálni, nem volt mobiltelefon, nem volt számítógép, és mégis hajszálpontosan ugyanazt tettük Marosvásárhelyen,  mint Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben Brassóban, Nagybányán, Vajdahunyadon és mindenütt Erdélyben. Ha valaki utólag visszatekint arra a zűrzavaros decemberre, azt mondhatná: az lett volna a természetes, hogy külön-külön pártocskák jöjjenek létre mindenfelé, és utána a szabadság körülményei közepette folyamatos viszályba fúljon az életünk. Nem így történt. Mert nem ez volt a természetes, hanem éppen az ellenkezője: az, hogy egy akkor már hetven esztendeje, 1919 óta elnyomott, kisebbségi sorsra ítélt közösség az idegeiben, már-már a génjeiben hozta a tudást arról, hogy mit kell tenni, és mit kell elkerülni. Szövetséget kell létrehozni, és el kell kerülni a pártosodást, egységesen kell fellépni, erőt, szolidaritást kell mutatni, és azonnal el kell kezdeni a politikai küzdelmet, részt kell venni az induló politikai életben, el kell foglalni a minket megillető helyet a megyei és országos intézményekben, rögtön bele kell szólni a döntésekbe, és késedelem nélkül programot kell fogalmazni.
    
Mindez megtörtént. Tisztelettel gondolok azokra, akik ezt a kollektív tudást érvényesítették, és ezt az akaratot felmutatták. Sok vitánk volt azóta, ma is van éles véleménykülönbség köztünk, de Tőkés László temesvári szerepvállalása már akkor bizonyította: ebben az országban a magyarok nélkül sem diktatúrát lerombolni, sem demokráciát felépíteni nem lehet. Fejet kell hajtanunk az RMDSZ első elnökének, Domokos Gézának az emléke előtt, ereje, egyensúlyérzéke, hitelessége nélkül talán másképpen alakult volna a küzdelmünk és persze, tisztelegnünk kell alapító társa, Sütő András emlékének is, ő sincs már közöttünk, és köszönettel gondolok természetesen a többiekre, minden alapítóra.
    
Ma elsősorban akkori közös döntésünkre kell emlékeznünk, azt kell ünnepelnünk.
    
Hiszen eldöntöttük, ismétlem, hogy szövetséget hozunk létre, és ez a szövetség ma is él, egyévi ellenzékiség után éppen ismét kormányzásra vállalkoztunk. Mert Temesvár bizonyította be azt, hogy a diktatúrát nem lehet nélkülünk lebontani, és az elkövetkező húsz év parlamenti küzdelmei és kormányzati szerepvállalásai bizonyították be, mi bizonyítottuk be, kedves barátaim, az alapítók, és azok, akik a stafétát átvették egyik-másik alapító társunktól, hogy a demokráciát nem lehet felépíteni nélkülünk.
    
Magyarok nélkül Romániában sem zsarnokságot rombolni, sem  demokráciát építeni nem lehetett.
     
Ma pedig ehhez hozzá kell tenni még egy fontos tapasztalati igazságot: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nélkül továbbra sem lehet jelentős változást végigvinni ebben az országban. Húsz esztendő múltán el kell készítenünk a magunk mérlegét, végig kell gondolnunk hogy mit tettünk jól, mit tettünk rosszul ezekben az években, de alapvetően azt kell legelőször is megkérdeznünk egymástól: van-e okunk az akkori döntést, hogy szövetséget hozzunk létre, ma megkérdőjelezni, vagy esetleg idejétmúltuk tekinteni. Sokan fáradtak el ezen a húszesztendős úton, amely nem a pusztába vezetett ugyan, de egyelőre az ígéret földjére sem, sokan imádják ma már az aranyborjút, és némelyeknek van talán valós okuk is arra, hogy ne érezzék a magukénak ezt a szervezetet. Mindezt végig kell alaposan gondolni, de egyvalami biztos: az egyik legnagyobb érték, amit a romániai magyar közösség létrehozott ebben a két évtizedben, az éppen a szövetség eszméje. Az a politikai erő, amelyet ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni sem itt Romániában, sem Magyarországon, sem a Kárpát-medencében vagy egész Európában. Ott vagyunk az önkormányzatokban, ott vagyunk a román parlamentben, a román kormányban, de megfelelő súllyal jelen vagyunk Magyarországon is, teljes jogú tagjai vagyunk az Európai Néppártnak és más nemzetközi szervezeteknek. Ma, amikor az indulás lázas, euforikus, illúziókkal telített napjaira emlékezünk, arra is rá kell jönnünk, hogy az RMDSZ a romániai politikai élet legstabilabb, legállandóbb politikai szervezete, mi sem nevet, sem programot nem változtattunk azóta, és ez egyedül csak rólunk mondható el. Nem csoda, ha sokan sokfelől próbálják megbontani ezt a szövetséget. Ez másoknak nem sikerülhet, kedves barátaim! Csak nekünk, ha nem vagyunk eléggé szolidárisak, és ha nem értjük meg ezután is, hogy önálló közösségnek önálló szervezetre van szüksége. Mert stabilitásunk feltétele az volt ebben a húsz évben, hogy önállóak maradtunk, soha nem tettük mástól függővé a jövőnket, soha nem kötöttük másokhoz a szekerünket. Léptünk koalícióra többször, egyezségeinket betartottuk, és ezután is be fogjuk tartani, de mi csak egyvalakihez vagyunk hozzáláncolva: saját közösségünkhöz. Ne értsen senki félre: most például éppenhogy ez a magyar közösségi érdek diktálja nekünk, hogy a kormányon legyünk, és ha lehet, ne néhány hónapra, hanem több évre tervezzük ezt a koalíciót.    De ismétlem: minket egyetlen szövetség tarthat meg hosszú távon továbbra is, a romániai magyarok szövetsége egymással.
    
Ma a magyar közösség számos olyan jogot tudhat magáénak, amelyektől 1989 december előtt megfosztottak, és amelyektől azután is, például Marosvásárhely 1990-es véres márciusa alkalmával próbáltak távoltartani. Az alkotmány garantálja oktatási és nyelvhasználati jogainkat. Ismét van nyilvános, hivatalos magyar nevük településeinknek. Bár végre szeretnénk látni Kolozsvár bejáratánál is a magyar nyelvű feliratot, ahogy ez ott van Marosvásárhelyen, Nagyváradon, vagy Szatmárnémetiben. Kötelező módon használni kell a magyar nyelvet írásban és szóban az önkormányzatokban, a különböző hivatalokban. Van számos önálló magyar középiskolánk, és évről évre új iskolákat hozunk létre, van kiterjedt magyar nyelvű egyetemi oktatásunk, és van magyar nyelvű magánegyetemünk. Az elállamosított erdőkből, földekből, ingatlanokból sokat sikerült visszaszereznünk.
    
És mennyi minden nincsen még: az állami magyar egyetemtől a különféle autonómiákig. Hány jogunk van papíron, amit a gyakorlatban még csak részlegesen alkalmaznak. Milyen messze vagyunk attól, amit 1989 decemberében néhány év alatt reméltük megvalósulni, és íme, két évtized sem volt elegendő rá.
    
De haladtunk előre, de tettük a dolgunkat, és nem is haszontalanul, tisztelt kollégák. Ma másképpen néz ki Románia, és más helyzetben van a romániai magyarság is, és mindebben jelentős részünk volt nekünk is.
    
Nem csak a romániai magyarok, de az egész kárpát-medencei magyarság döntött úgy ezelőtt húsz évvel, hogy politikai eszközökkel akar a helyzetén változtatni. Ezt mostanáig sem Európa, sem a nagyvilág nem méltányolta kellőképpen, mégis azt mondom, fontos döntés volt, és ma a térség is, Európa is másképpen nézne ki, ha mi nem úgy politizáltunk volna, ahogy politizáltunk.
    
Büszke vagyok arra, hogy ott lehettem az RMDSZ alapítói között, és köszönettel tartozom mindazoknak, akikkel akkor és azután egymásra támaszkodtunk, erősítettük egymásban a reményt, és nem adtuk fel a küzdelmet soha, pedig voltak itt nagyon nehéz pillanatok, és lesznek még nehéz pillanatok. Amikor valaki a nehéz helyzetekre panaszkodik, azt szoktam mondani, ha a helyzet könnyű volna, más is meg tudná oldani. Mi arra vállalkoztunk, hogy a legnehezebb helyzetekkel is szembenézünk. És sikerült. Vitával, viszállyal is néha, tépve, gyűrve, szidva egymást sokszor, de sikerült. Biztos vagyok benne, hogy ezután is sikerülni fog. Képzeljétek el, kedves barátaim, mit gondolnak ma rólunk, az RMDSZ-ről, a magyar miniszterekről, miniszterelnökhelyettesről, parlamenti tagokról, önkormányzati elnökökről, polgármesterekről, felelős tisztségviselőkről azok az ultranacionalisták, akik 1990 márciusában mindent megtettek, hogy belénk fojtsák nemcsak a szót, hanem a szusszot is. Milyen rosszkedvűek lehetnek most. Hát akkor viszont ti legyetek jókedvűek!
    
Köszönöm az alapítóknak, mindenkinek, aki az RMDSZ-ben dolgozott eddig, hogy ezt ma itt elmondhattam.
    
Reményt és szolidaritást kívánok mindannyiunknak a jövőben is.

Kolozsvár, 2010. január 16.
MARKÓ BÉLA